Szomorú szíjgyártó

Magyar és német nyelvű cégtábla állít meg János Zoltán himesházai szíjgyártó, lószerszámkészítő házánál. Korosabb mesterre számítok, de mindössze 36 éves fiatalember invitál a ház alsó szintjén kialakított műhelybe. Az épület hátsó részében módos parasztistállót látok.

– Édesapám gazdálkodott a háztájiban, így hízóbikák és igáslovak között nőttem föl. Mindig nagyon szerettem a lovakat: Isten legszebb teremtményei. Apámmal gazoltam a kukoricát a lókapával, vezethettem a lovat a sorok között, jó pár kilométert raktam a lábamba. Apai ösztönzésre kezdtem el a keszthelyi agráregyetemet, de hamar rájöttem, nem nekem találták ki. Apám megharagudott rám, s csak később békélt meg, amikor látta, hogy jól megy a szíjgyártás.

– Hogyan jutott eszébe éppen ez a mesterség?
– Szerettem a lovasbemutatókat, az állatvásárokon pedig szívesen nézegettem a lószerszámokat. Éreztem, hogy rááll a kezem, s a látottaknál szebbeket is tudnék csinálni. Így mentem levelezőként Budapestre szakmát tanulni. Szerencsém volt: Pánczél Attila személyében kitűnő mesterre akadtam. Először német lovasember vett tőlem lószerszámot, még 1997-ben, attól fogva egyre több lett a megrendelőm.

A kis műhelyben a fő helyet patinás bőrvarró gép foglalja el: muzeális darab, a lószerszámok javításánál használták. A sarokban sokfió­kos, úgynevezett csatos szekrény rejti a különféle kellékeket. Szép rendben sorakoznak a különféle speciális szerszámok: a félholdkés, a tolókés, a sokféle méretű ár, a szabászkés, a szíjvégleütő. Egy különleges székről megtudom, hogy az a „csikó”, a kézi varrásnál segíti a mestert. Rúdon átvetve javításra váró pónikápa lóg, s szinte csipkeszerűen font homloksallangok.

– Mit kerestek a megrendelők?
– Főként a versenysporthoz, a díjhajtáshoz és a maratonhoz varrtam szerszámokat, igáshoz nem sokat készítettem, A díjhajtás lószerszámainál a vevő országának hagyományaihoz illeszkedtem. Így a magyarosra jellemző a rézveret, a szügyhám, a nyakszíj, a segédnyakszíj, a kápa és a gömbölyű bőristráng, manapság viszont a villás nyakszíjjal ellátott német, belga, holland stílusú lószerszám a divat. Sokfélét gyártottam, hamar elterjedt a munkám híre a németek körében, hozták a mintát, milyet csináljak. Az első nagyon meglepődött, amikor a magával hozott lószerszámoknál szebbeket készítettem. Volt idő, hogy húsz órát is dolgoztam naponta. Eljártam külföldi versenyekre, kiállítottam a munkáimat, jöttek is a megbízások sorjában. A legtöbb német földről érkezett, de Svájcba, Olaszországba, Hollandiába is bőven dolgoztam. A leesett-megmaradt anyagból öveket, táskákat készítettem. A rézvereteket Tápió­bicskéről szoktam beszerezni egy ottani mestertől, a díszes fonatokat pedig a magam fantáziája szerint csináltam.

Nézegetjük képekre örökített igényes munkáit, melyek tanúskodnak róla: János Zoltán kitűnő mestere a szakmájának.
– Csak most nincs munka – mondja lehangoltan. – Egy éve elmentem vagyonőrnek, hogy megéljünk a családommal. A külföldiek nem jönnek, az itthoniak meg a pénzszűkében legfeljebb javítást kérnek. Ráadásul megjelentek a piacon a pakisztáni, az indiai és persze a kínai csillogó-villogó lószerszá­mok. Olcsók, de csak használat közben derül ki, mennyit érnek. Nehéz, hogy nem élhetek a mesterségemnek, de sosem adom föl a reményt: megmutatom még, mit tudok.