Álarcos téltemető Mohácson

A busóálarc készítésének szokása a hajdanában Magyarország déli területeire betelepített sokácok körei¬ben terjedt el. A tél végi alakoskodásnak – mint Európa más tájain is – leginkább a közösségi szellem erősítése a célja: a busó tudatosítja az emberekben, hogy önmagában mindenki esendő, gyarló lény, míg közösségbe tartozva az ereje megsokszorozódik, védetté válik. Kifejezi a jövőbe vetett hitet, s közben emlékeztet az élet múlandóságára is. A mocsarakkal határolt településeken – hazánkhoz hasonlóan – kontinensünk más országaiban is a fűzfából faragott maszkok váltak elterjedtté, míg a hegyekben a szintén könnyű cirbolyafenyőből készülteket használják.

A jó busóálarcnak könnyűnek kell lennie, hiszen tulajdonosa három egész napon át viseli. Olcsó alapanyagból készült tárgyként különös értéket nem képviselt, ezzel magyarázható, hogy régi idők maszkjai nemigen maradtak fenn. Manapság viszont szép summát, 15–50 ezer forintot kell fizetni az ilyen álarcért (s ez még így is sokkal olcsóbb a nyugat-európai maszkok áraihoz képest, ami általában 1000-1500 euróra rúg). Bár a bóvli Mohácson is megjelent, de az igazi fafaragók nem folytatnak tömegtermelést, mert fontosabb számukra a maszk egyediségének megőrzése, ami az igényes munkában és persze a magasabb árban is megmutatkozik. A kezdetleges szerszámokkal – szekercével, kovácsoltvas vésővel, bicskával – is könnyen megmunkálható fűzfa mellett többen hárssal, nyírrel és platánnal is próbálkoznak. Noha az UNESCO 2009-ben a busó hagyományokat a világörökség részévé tette, az álarckészítők örömébe üröm is vegyült. Az utóbbi idők állat-egészségügyi és élelmiszer-biztonsági előírásainak szigorítása miatt ugyanis szinte beszerezhetetlenné vált számukra amúgy is egyre ritkuló hagyományos állatfajtáink szarva, szőre, gereznája, ami pedig elválaszthatatlan részét képezi az igazi busóálarcoknak.

Englert Antal műhelyének ajtaja egész éven át nyitva áll, bárki számára szívesen ismerteti a mohácsi hagyományt, benne az ő munkáját, hiszen a régi értékek továbbadását is fontosnak tartja. Ennek szellemében kezdett az elmúlt idők kerékpárjainak gyűjtésébe, jó néhányat restaurált, így most már veteránkerékpár-kölcsönzője jelenti a megélhetését. Vendégei öreg bicikliken kerekezhetik be a várost, tehetnek szert élményekre. A fafaragó úgy véli, egyre nagyobb szükség van az emberi kapcsolatokra, melyeket a téltemető mulatságokon felöltött busóálarcok éppúgy szolgálhatnak, mint a veteránkerékpárok.