Tajtékzik az eladási hullám

Balatonfüred ismert ingatlanirodája, a Fókusz még az „őskorban”, 1996-ban nyílt, amikor az első külföldi balatoni felvásárlási láz, az „ingatlanbumm” tombolt. Jóléti migrációnak keresztelték el a jelenséget, hogy ide és a termálvizes gyógyfürdők mellé korosabb osztrákok és németek érkeztek garmadával. S ha jöttek, vettek is. Vonzotta őket a táj, a nyugalom, a kedvező hőmérséklet, s röpítette, andalította őket a nosztalgia. Anno a legtöbb NDK-s turista itt találkozgatott nyugati rokonaival. Az emlékek vonzották őket, s már nem lepukkadt kiadó szobákba, házba jöttek, hanem villába, lehetőleg sajátba. Bár a nyelvi nehézség, a nehézkes ügyintézés, a bürokrácia elkedvetlenítette, de el nem tántorította őket. Elnézték ezt, s lehetőségeik szerint maradtak egy-két hetet, hónapot, a tehetősebbek, a ráérősek akár fél évet is. 1990 óta mintegy százezer honi ingatlan került külföldiek kezébe. (Ez a hivatalos szám, ugyanis volt némi „okosság”, kiskapu, földátjátszás, miegyéb, de az másik történet!)

S jöttek honfitársaink is, csábította őket a magyar tenger. A külföldi vevők ugyan felverték az árakat, így a mieink hitelekből, akár erőn felül is vettek, vásároltak, építkeztek, javítottak, toldozgattak. A vevők egymás kezébe adták a kilincset az ingatlanosoknál, Tihanyban, Keszthelyen, Balatonfüreden eladott, vett az is, aki talán nem is akart. Boldog idők!

– Nagyot fordult a világ azóta, ma nehéz vevőt találni – sóhajt Hanzsér Péter. Pedig az irodája kínálata bőséges, olyan, mint egy nagyáruházban, amikor az ember hirtelen nem tudja, mit nézzen, hova nyúljon. Siófokon, a Balaton északi partján és még a Balaton-felvidéken is kínál házakat, néhány milliós apartmantól kezdve százmilliós villákig. – Sétáljon bármelyik településen, vegyen hirdetési újságot, böngéssze az internetet, láthatja, hogy ma mindenki eladna. Eleinte maguk kínálgatják, mutogatják portájukat. Évekig próbálkoznak, majd belefáradnak és jönnek hozzánk. Az a baj, érzelmet visznek az ingatlanárusításba: úgy megszerették a házat, nekik az annyit ér. Ezt felejtsék el, ilyen nincs! Sokat kérnek, aztán türelmetlenné lesznek, pénzhez szeretnének jutni, milliókkal csökkentik az árakat. Alapos vevő ugyanarról az ingatlanról több árat talál. Lesz ez még kevesebb is, gondolja, és kivár. Az eladó pánikba esik, még enged, egymás alá kínálgatnak, ez a módi.

– Mitől ez a felfokozott eladási kedv?
– Őrzik a titkukat. Az eladók azt hiszik, ha őszinték, megtudják róluk, hogy megszorultak, még kevesebbet kapnak az ingatlanért. Saját maguk előtt is titkolják, hogy becsődölt a vállalkozásuk, elveszett a munkájuk, bedőlt a lakáshitelük vagy már nincs pénzük benzinre, ha fáj is, a nyaralóról lemondanak. Kudarcként élik meg ezt, s erről senki se beszél.

– A vevők legalább boldogok.
– Vevők? Írja azt, sokan érdeklődnek, de még kivárnak.

– A külföldiek is?
– Nálam már rég jártak. Keressék inkább Torma Steffit, a külföldiek őt keresik.

Torma Steffi, vagy ha így jobban tetszik, Steffi Torma nem Magyarországon született, de régóta itt él, hibátlanul beszéli nyelvünket.

– Külföldi vevőket keres? El kell keserítenem, én is csak jobbára külföldi eladókról tudok. Ők keresnek meg, hogy értékesítsem a rendszerint jó minőségű, jól karbantartott ingatlanukat.

Steffi Torma úgy tapasztalta, évek óta ez a tendencia: előbb az „echte” külföldiek adták el ingatlanjaikat, azok, akiknek se magyar őse, se rokona nem volt itt. Azután következtek a többiek. Pontos adatot nem tud, úgy véli, fele annyi itt a külföldi tulajdonos, mint volt öt éve.

– Az okok szerteágazók – magyarázza. – Válság van, az emberek nehezebben élnek, nem tudnak, nem akarnak két ingatlant fenntartani. És ne felejtse, múltak az évek is, az első hullámban érkező külföldiek megöregedtek. Nincs már erejük, kedvük Bécsből, Münchenből vagy Berlinből ideautózni. Az otthoni egészségügyi ellátásban is jobban bíznak, és akadnak, akik „kiszerettek” az országból. Mást kaptak, mint amit vártak, nem érzik magukat biztonságban. Nyugtatnám őket, ne siessenek, hiszen ők most kétszeresen is veszítenek az üzleten: csökken az ingatlanérték, ha sikerül is eladniuk, most a forintot is rosszul váltják.

– Hallgatnak önre?
– Nem. Aki menni akar, ha tudja is, hogy veszít az üzleten, úgyis elmegy.

Az ám, az árak! Már a Balaton egyik gyöngyszeménél, Salföldön autózunk. Külföldi és néhány lelkes, jobb módú hazai befektetőknek hála, a régi építészeti értékeket megőrizve csodásan megújult a település, aki erre jár, ámul, majd beleszeret. S mégis, 14 eladó ingatlant számolunk.

– Nem vagyok jós, de sokkal kevesebb egy ideig nem is lesz – jövendöli Fábián Gusztáv, a település első embere, akinek jólesik a falu dicsérete. – Ám néha az előny hátrány is. Az érdeklődők meghallják, melyik ház mibe kerül, álmélkodnak egy sort, majd elsomfordálnak. Egy német úr három éve árulja a házát, otthon is hirdeti, itt százmillió forintra tartja. Vicces, komolyan arra kért, segítsek eladni, nem lesz hálátlan, egymilliót adna. Összenevettünk, jó, majd igyekszem, ígértem. Az árból nem enged, lehet, ha évek múlva erre téved, még mindig megveheti, százmilliókkal kevesen járnak erre.

De talán korai még a vészharang kongatása a Balaton miatt. Azért nem árvul el, s marad még külföldi is: például Dagmar Hessék. Őt a munkája hozta ide húsz éve. Vettek egy présházat, pincét, szőlőt, gyümölcsöst Révfülöpön. Dagmar férje, Bernhard atomfizikus, rájött, a szőlővel, gyümölccsel nem boldogul. Lett neki segítség, a Karcsi bácsi, s amikor az öreg meghalt, jött a Jóska bácsi. Ő permetez, kapál, metsz, szüretel. Telekszomszédjuk orvos, jókat beszélgetnek, csak a politikát kerülik, mert abból csak sértődés, vita van. Megszerettük az országot, bennünket is elfogadtak, s ha ettől rosszabb nem lesz a helyzet, maradunk, ígérik.

Ugyan többen haza készülődnek, de a Gyenesdiáson élő németek közül is maradnak néhányan, jövendöli Christoph Wittig. (A neje magyar, olimpiai bajnok vízilabdázónk, Pó­csik Dénes testvére.) Wittig Zwickauból jött, Tiszaújvárosban, majd Egerben volt hotelvezető. A gyerekeik kérésére, évekre München mellé visszaköltöztek. Most újra itt élnek, Wittig röplabdaszakosztályt vezet, és próbálja a 270 itt élő német ingatlantulajdonost összefogni. Milyen sikerrel? Döntsék el önök! Fórumot hívtak össze, hét család el is jött, de a találkozó néhány perc alatt véget ért. Mi volt a baj? Az egyikük hamburgi volt, a másik frankfurti sváb, a harmadik szász, Wittigék bajorok: úgy fest, a német egység is csak látszólagos.
Azért nem menekül mindenki, vannak újonnan érkezők is, újságolja dr. Kardos József jegyző. Német, osztrák, holland ugyan évek óta nem vett itt ingatlant, de tavaly 12 orosz, két ukrán és egy Seychelles-szigeteki vevő akadt. Igaz, mondja, ők jobbára befektetők, nem látjuk őket.

Befektető Ari Doelman is, ő tőlünk 1400 kilométerről, Maas¬land¬ból ért Szóládra. Angolul, németül tudott, ma sem tudja az okát, de megtanult magyarul is. Szóládra kiránduláson tévedt. Mi fogta meg? A fa¬lu, a csend, az itteniek. Ha tehetné, a családjával minden percét itt töltené, és hívná a barátait, ismerőseit. Ari aprócska, 32 házas falut álmodott ide. Tolmácsként nem dúskál a javakban, nehezen talált vállalkozó kedvű társakat. Évekbe telt, míg a területet megvette, törvénymódosítás miatt spórolhatott újra. De építkezik, 16 épület már áll, gazdára is talált.
– Nem értjük magát: befektet, amikor mindenki elad. Nem csalódott?

– De, egy kicsit, szilveszterkor: arra készültünk, a gyerekkel jót szánkózunk, de nem esett a hó. Miért lennék csalódott? Optimista emberként nem adok fel semmit. Az idő eddig engem igazolt: eleinte gyanakodtak, minek jönnek, mit akarnak itt a hollandok? Már tudják, hogy boldogulni és jól érezni magukat, ahogyan ők is, s erre közösen sokkal nagyobb az esélyünk.

Ránk esteledik, fények gyulladnak. Csönd, béke, nyugalom van errefelé. És a félhomályban a házak elé tett táblák se látszanak.