El a tájidegenekkel!

A bálványfa (mondják ecetfának is) szinte legyőzhetetlen. Mindenütt fölüti a fejét, ahol megbolygatták a talajt. Agresszivitására jellemző, hogy megveti a lábát még a házfalak közötti résekben is. Évente másfél-két métert is nőhet, amivel olyan ütemet diktál, amit nem bírnak az őshonosak, így tudja elnyomni őket. A fája nem tartós – nem nagy kár érte.

Az akác már jóval keményebb „dió”: úgy beépült a hazai tájba és köztudatba, hogy sokan már hungarikumként tekintenek rá. Pedig csak a XVIII. század óta vendégeskedik nálunk – igaz, időközben úgy megkedveltük, hogy ma már az összes hazai erdőültetvényből az ötödénél is többet birtokol. Ráadásul fája kitűnően hasznosítható: rugalmas, tartós, nemcsak karónak, hordónak, de tűzifának is jó. Virágáról nem is beszélve, ami kiváló méhlegelő: a világszerte híres magyar akácméz forrása. S bár az erdészek már régóta ferde szemmel néznek rá (mert az akácerdőből szinte teljesen kiszorul az őshonos erdei élővilág), a méhészeknek bizonyosan fáj majd a hiánya.

A gyalogakác az amerikai kőrissel és a zöld juharral szövetkezve szabta át sok helyütt a ligeterdők képét. Ráadásul csak vegyszerrel lehet irtani őket, ami amellett, hogy költséges, környezetszennyező is.

A kései meggy (Padus serotina) betelepítése egyik felejthető kísérlete a magyar erdészetnek. Fája értéktelen, egyedül a madarak jártak jól vele: termése kiváló eledel a szárnyasoknak (képünkön). Legjobb lenne végleg megszabadulni tőle.

A rendelet kivételt tesz az akáccal, a bálványfával és az amerikai kőrissel, amennyiben ezek kertészeti változatainak (fajtáinak) ültetését megengedi. Ezek előnye, hogy már jóval kevésbé képesek vadon terjedni, ám ha valaki ilyet ültet, köteles gondoskodni az újulat eltávolításáról.