Sosincs vége munka

És akkor jött a csoda! A kukák szinte maguktól magasba emelkedtek, hátrabucskáztak, és vissza. Ennyi lett volna? Dehogy! A fiú integetett, és a sofőr játékosan szalutált. Rituálé volt ez kettőjük között. Titkos, tanúk nélküli, férfias ügy. A fiú akkor határozta el: ha megnő, kukásautót vezet majd ő is. Szebb, izgalmasabb, romantikusabb munka nincs is. Aztán az élet, mint más fogadalmat tevő kisembernek, neki is mást dobott. Lett gyáván, kalandból ügyvéd, másból bölcsész, katona, gépszerelő. De azóta is, ha kukásautót lát, eszébe jut a fogadalma, és az, alakulhatott volna másképp. S míg a múlton méláz, a fiát nézi, aki a kukásautót lesi, tervezi, ha megnő, beáll közéjük. Hiába, a fiúk könnyen lelkesedők, fogadalmat tevők – és azt megszegők. Bár most az időközbeni „pályamódosításuk” indokolt.

– Ez a heti termés! Ennyien ajánlkoztak önként, hogy jönnének hozzánk dolgozni – emel magasba féltucatnyi fényképes, motivációs önéletrajzot Hugyecz Ödön, a Saubermacher-Magyarország Kft. esztergomi telepének szállításirányítási vezetője. Mindennap kap belőle többet is. Nem hirdettek állást, üresedés sincs, akkor többen jelentkeznének. Olyan munka lett ez, amit csak megörökölni lehet. Kilépő nincs vagy alig. S ha valaki távozik, annak híre megy. S míg csak a kilépését intézi, már jönnek helyébe többen, válogatni is lehet közülük.

– Lesajnált munka volt ez. Mitől lett ilyen népszerű? Sok oka van annak! A biztos kenyér, bejelentett állás, pontosan érkező fizetés, s míg ember van, szemét is lesz, amit el kell hordani – sorolja Hugyecz Ödön.

Most 14 autó áll a telepen. Az öreg hattonnás IFA-k, Skodák eltűntek. Nem kell izgulni, indul-e reggel a kukásautó, s napközben hol kell menteni. Már tíztonnás Mercedesek, Manok viszik a szemetet. Ezek se „zsír” újak, nem telne rá, használtan érnek egyenként úgy húszmilliót. Nem csillognak, ilyen porban ez lehetetlen, de kívül-belül tiszták, a műszak végén kipucolják, hetente többször is lemossák.

Hugyecz szerelőnek jött anno, és lépegetett előre a ranglétrán a cégnél. Pontosabban úgy járt ő is a társaival, mint az elhíresült öregember, aki élt már Magyarországon, Csehszlovákiában, Szlovákiában, Ukrajnában, a Szovjetunióban, pedig a faluját sose hagyta el, csak a határt szabták át. A céget is sokszor keresztelték át, jó, hogy nincs munkakönyv, még azt hihetnék róluk, hogy vándormadarak.

– Mi változott azóta? Szinte minden – feleli Hugyecz. Csak az nem, hogy a szemétszállításból ma se lehet meggazdagodni. Jó, ha marad rajta haszon, de a kis pénzt is becsülik. A telepen szabály, félórával előbb jönnek, mintsem félpercnyi késéssel. Esztergomból, a környékről, Dorogról, Csolnokról, Kesztölcről, ki tudja, még honnan indulnak reggelente, de pontosak, így is őrzik a munkahelyet. Csinos kis öltöző, takaros ebédlő van itt, amit ritkán használnak. Fél hatkor érkeznek, még nem éhesek, délben terepen vannak, és műszak végén, fél három felé indulnak is haza, sietnek, otthon sok még a tennivaló.

Kávékkal indítják, ébresztik a szervezetet. Régen még volt más is, de ennek vége, nincs szonda, az italt amúgy se kockáztatja senki, azt itt nem tűrik. A reggelit, ami egyben ebéd is, az asszony csomagolja. Bekapják útközben, ha jut rá idő, s ha nem, az se nagy baj, a gyerek a „madárlátta” szendvicset is kedveli.

Öt negyvenkor kezdődik az eligazítás, tart negyedóráig. Kiosztják az új feladatokat, megnézik, ki jött be, s ki nem. De ez is felesleges! A fertőzést megelőzendő kaptak valamiféle oltást, attól ilyen strammok, szinte sose betegek. Jó, persze itt-ott fáj, tízévnyi szabadban végzett munka, örökös emelgetés okán a derék, könyök, váll hasogathat, megfázhat az ember, de ez nem ok, hogy otthon maradjanak. A munkánál semmi se gyógyít jobban, vallják, s eszerint élnek.

Egy autón hárman dolgoznak, és mindig ugyanazok. Így nem gond, ha szabadság miatt új sofőr vezet, hátulról súgnak neki, merre tovább, utca, ház ki ne maradjon. Az összhang okán nincs füttyszó, nincs karjelzés, a vezető akkor indít, amikor kell, nem előbb, nem utóbb. Egymás mellé huppan az ülésre Kuklis Pál, Berényi Róbert és Sárközi András. Sok beszéd nincs. Tudják, ha hétfő: cél Bajna, kedden Csolnok, szerdán Piliscsaba. Ma csütörtök, irány Tokod. Asszony, gyerekek jól vannak? Jól, feleli Kuklis. Nálatok mi hír? Semmi, rázzák a fejüket. Nem barátok, csak jó kollégák, elég egy pillantás, látják, a másikat mi nyomasztja.

Erős autó a Man, de nem rakéta. Telipakolva, emelkedőn kiváltképp nem. Autósok dudálnak mögötte, villognak, öklöt ráznak. Kuklis int, eridj, ha sietsz! Az autós elé vág, ötven méter múlva lekanyarodik. Kuklisnak a szeme se rebben. Ne csodálkozz, ne bosszankodj, felesleges, árulja el a titkát. Azt mondja, a szemét úgyis megvár, nem szalad el előlünk.

Ő pék volt, az éjszakai műszakot, a meleget nem bírta. A váltással, ennek már 11 éve, jól járt, így éjjel aludhat. Csolnokon él, fél ötkor kel, megeteti az állatokat, és jön is. Ha végez, ha mégoly fáradt is, a kertben munkál, a házát javítgatja. Két fia van, az egyik fiú gimnazista, a másik 9 éves. Sokat nem látják, de már nem kérdik tőle december 24-én, hová megy. Hová? Dolgozni! Sokan irigylik érte a faluban, és állnának a helyére rögtön. Most harminc foknál több van a kocsiban, de Kuklis legyint, van ettől cudarabb munka is. Bár a nyarat ő se szereti, büdösödik a szemét, néha olyan a szaga, megkönnyezteti. A téllel megbarátkoztak, ha nem csúszik az út, nincs is gond, a hidegben legfeljebb jobban felöltöznek, mondja.

Látom, sok a szemét, szelektív hulladékgyűjtő sziget mellé tett autógumi, törött ablak, öreg dívány. Helye van otthon a pénznek, a megrendelhető konténerre már nyilván nem futotta.

– Lassan változunk. A szívem szakad, látom, szép ház, gondozott kert, de a kerítés mellé lomot szórnak, azt bentről nem látni. De mással is kísérleteznek, elvisszük a szemetet, elmegyünk, és újra kirakják, aztán reklamálnak, kifelejtettük őket. Nálunk a vevőnek mindig igaza van. Elvisszük újra a szemetét, tudják ők is, erre számítanak. A gyerekeknél azért már érzem az igyekezetet, ők már szelektíven gyűjtögetnek, de még sok-sok év eltelik, hogy eszünkbe se jusson szemetet stikában az út mellé tenni – ezt már Rab István sorolja. Az idősebbek közé tartozik, 53 éves, húsz éve lépett be. Söprögetőként kezdte, ma Mant vezet. Van benne légkondicionáló, de megszokásból, vagy mert nem kedveli, „letekert ablakkal” vezet. Erős autó ez, de volt, hogy a jeges úton megcsúszott, szánkázott lefelé, a rakodói két oldalt leugráltak, ő a kormányt szorította. És jól imádkozott, megúszta, még a kocsi se sérült. Kár is lenne érte, tíz tonna fér bele. Kevesebbet kell fordulnia, a szemetet összepasszírozza, a telepen úgy löki ki magából, mint pezsgősüveg a dugót. Régen volt, hogy ráesteledett, mire végzett, most azért kettőre, fél háromra mindig végeznek. Illetve ez így tévedés!

– Mi sosem végzünk, sose érezzük, hogy készen vagyunk! Holnap újra teli kukák várnak ránk, mintha semmit nem csináltunk volna. Mi a szép? Az emberek a kapu előtt várnak, a kisfiúk pedig az ablak mögül integetnek nekünk. Ez azért jó érzés. Nem gondolja?