Hallgatásba burkolózva

Páll János hatvanéves hegyaljai borász, s racionális elme. De mint majd’ minden jobb borász, végtelenül idealista is, akit a kiadás-bevétel mellett az élet más, mondhatni spirituális oldalai is élénken foglalkoztatnak. Például az, hogy mi végre vagyunk is a világban. Mert azontúl, hogy időben metsszen, permetezzen, szüreteljen az ember, lennie kell más feladatainak is ebben az életben. Például emlékezni és megbecsülni eleinket, kisebb-nagyobb közösségünk múltját.

Tokaj-Hegyalján 1945 januárja rengeteg család életében mindmáig csontig hasító fájdalom: a Bodrog menti falvakból is több száz fiatalt hurcoltak el a donbászi bányákba malenkij robotra, ahonnan nagy részük sohasem tért vissza. Mint Szerednyei János lelkész. A fiatal tarcali római katolikus papnak nem kellett volna felszállnia az Oroszországba irányított szerelvényre, de ő nem hagyta híveit pásztor nélkül. Életével fizetett értük. Páll János szülei hazatértek. Kegyetlen három évet húztak le a hírhedten durva donbászi bányavidéken, vétlenül. Az ő meg a sorstársaik szenvedésének emlékére emeltette azt a keresztet és az előtte fohászkodó Mária-szobrot Páll János. A saját, illetve a neves erdélyi fafaragó, Simonfi Péter tervei alapján és kivitelezésében.

Hogy is történt pontosan? Negyvennégy végén, negyvenöt elején a véres tiszai csaták után a Hegyalját is megszállták az oroszok, s beállt a béke. Már-már idilli hangulatban telt a január, amikor féltucatnyi hegyaljai faluban kidobolták, hogy munkára lehet jelentkezni a szerencsi cukorgyárba. Tél volt, munka, pénz sehol, tódultak a fiatalok. Hamar kiderült, hogy csali volt csupán Szerencs. Ahogy betelt a létszám, vagonokba terelték őket, aztán irány az ismeretlen Kelet. Tarcal, Rátka, Bodrogkeresztúr, Bodrogkisfalud színe-virága Donbász környéki lágerekben kötött ki, s csak három év múltán térhetett haza. Már aki, mert a tífusz, a hideg, a gyenge koszt, az embertelen munkakörülmények jó részüket elpusztította. Sokan közülük szinte még gyerek. A munkára jelentkezőktől ugyanis nem kértek igazolványt, mentek oda tizenhat-tizenhét éves gyerekemberek is tömegestül. Három évig alig jött hír felőlük, de hazatértük után se tudtak meg sokkal többet az otthon maradottak. Mintha csak fogadalmat tettek volna, egyikük se beszélt a kinti életről.

Páll János se tudott többet, mint a falubelijei. Egyszer aztán megtört a jég, az édesanyja beszélni kezdett.

– Húszéves koromban, 1973-ban történt. Édesanyám becsukta a konyhaajtót, az ablakhoz állt, nékem háttal, s halkan megeredt a szava. De a szemét le nem vette az utcáról, mert még akkor is félt, hogy baja eshet a családjának. Odakint ugyanis rájuk parancsoltak, hogy nem beszélhetnek semmiről, különben egykettőre megint a Szovjetunióban találhatják magukat. S nemcsak ők, de a családtagjaik is! Így kezdődött, aztán egyre többet tudtunk meg a kinti világról. Borzasztó körülmények között éltek, de édesanyám sohasem bántotta az egyszerű orosz embert. Engem különösen megfogott az a történet, amikor az egyik orosz kocsis segített neki megúszni egy bányaomlást.

Páll János édesanyja 18 éves volt akkor, a húga 17, s negyedmagával alkottak egy csapatot. Kézzel, spajszerrel, csákánnyal fejtették a szenet, s meg volt határozva egy bizonyos napi teljesítmény, hogy megkaphassák a fejadagot. Ha kevesebb volt a szén, a kenyér is kevesebb lett. Ha valaki súlyosan megbetegedett, a társak kettőzött erővel dolgoztak, hogy neki is jusson kenyér. Egyszer azonban Bednárik Gizellának mindhárom társa ágynak esett, s egyedül kellett teljesítenie a normát. Spájszerrel bontotta a falat, amikor az lezuhant, teljesen betemette a csilléket, kis híján agyonütve az orosz fogatost meg a csillés lovakat. Akkor a lány azt hitte, itt lesz a vég, de az orosz ember csak káromkodott egyet, s ő is nekigyürkőzött, hogy puszta kézzel szabadítsák ki a szén alól a csilléket.

Aztán hazakerült szerencsésen, mint ahogy Páll József is, és hamarosan összeházasodtak. A Pállok híres borászdinasztia, Bodrogkeresztúron háromszáz éve is szőlőt műveltek, így természetesnek tűnt, hogy azzal foglalkozik majd Páll János is, de aztán gépész lett belőle. Majd eljött a rendszerváltás, és kényszervállalkozásba kezdett. Illetve lehet, hogy nem is annyira kényszer volt az a vállalkozás? Hiszen félállásban azért még annak idején belevágott a szőlészkedésbe. Igaz, csak kicsiben, ahogy lehetett. Még gépészként, a borkombinát műhelyvezetőjeként. Előbb bérelt, aztán ’81-ben már telepített is szőlőt. Aztán nekiállt pincét ásni, majd újból telepíteni. Most már van tizenkét hektár szőleje, gépparkja, százméteres pincéje.

De nem lenne teljes az élete, ha nem valósítja meg régi álmát, az emlékmű felállítását. Évekig forgatta a tervet, mígnem aztán álmában megjelent az édesanyja. Nem szólt semmit, de Páll János tudta, mit akar mondani: „A mi szenvedésünkre nem fog emlékezni senki, fiam?” Míg a kereszt és a szobor áll, emlékezni fognak. De bizonyára még sokáig azután is.