Hiányozni fog az öregfiú - A kutyának hálás Mátyásföld

Ő az a kutya, aki a XVI. kerületben több mint 12 éven át várta vissza meghalt gazdáját (cikkünk itt olvasható). Most, hogy Beni is elpusztult, a kis közösség, amely befogadta, etette-itatta-ápolta, magára maradt (erről cikkünk itt olvasható). Hogy milyen is volt a lét Benivel, erről ír az ott élő Katalin.

„Rettentő szomorúsággal fogadtam a hírt, hogy Benike itt hagyott bennünket. Az utolsó percig reménykedtem valami csodában, ma már tudom, hogy Benike volt maga a csoda. Valójában észre sem vettük, hogy mit kaptunk tőle, mennyire szépen, észrevétlenül formált minket.

Tudom, hogy itt mindig is jó volt az emberek között a kapcsolat, de a közösséggé kovácsolódásban neki volt szerepe. Olyan emberek is beszédbe elegyedtek, akik addig csak köszöntek egymásnak. Beni mindenkiben elindított valamit. Voltunk páran szerencsések, akiket a bizalmába fogadott, bejött hozzánk, evett, ivott, mindenkivel megsimogattatta magát, aztán beállt az ajtóba, és ment a saját útjára. Az útra, ami rutinjává vált.

Reggelente egy járókerettel sétáló néni elé ment, aztán egy pincsivel indult reggeli sétára, s ha nem voltak lánykutyák a közelben, visszament a Villő utcában lévő őrhelyére, onnan figyelte az életet, míg nem akadt valaki, akit újra kísérgetni lehetett. Este is szolgálatban volt, és ott volt akkor is, amikor egy kóborló kutya rátámadt egy másikra: rögtön rendet rakott, nem tűrte a gonoszságot.

Cesar Millan Amerikában élő kutyatréner szerint „minden ember olyan kutyát kap az élettől, amilyenre szüksége van”. Beni hosszú évek óta nem volt senkié, mindenkié volt. Vagyis nem egy embernek volt szüksége rá, hanem egy csapatnak. Közösséggé váltunk általa, Beni barátaivá. Most üres az utca nélküle. Hozzá kell szoknunk, hogy az esti sétákon már nem fog többet kísérni, bekéredzkedni lépcsőházba, lakásba, és nem dugja hozzánk a fejét, mosolyogva.

Ez a négylábú csoda nem lehetett volna ilyen sokáig köztünk, ha nem vagytok Ti! Te, Zsóka, aki befogadtad, Klárika, aki gondoskodott a kosztról és gyógyszereiről, a férje, aki hazacipelte a napi betevőt, és persze Edit, Beni „menedzsere”. Mi, akik csak a barátai voltunk, köszönettel tartozunk ezért. Hiányozni fog az öregfiú, de amíg beszélünk róla és emlékezünk rá – örökké velünk marad.”

Eddig a levél. És a Kutyapostás is csendben marad.