Sivatagi idők

– Miért él a magyar irodalom vezető havi folyóiratának, a Kortársnak a főszerkesztője egy 350 lelkes faluban?

– Visszakérdezhetek? Miért él a számarányánál
sokkal több értelmiségi a fovárosban,
ahelyett, hogy falura költözne?

– Ennyire természetes Ambrus Lajos számára a vidéki lét?

– Ennyire. Ugyan miért ne lehetne alkotni falun, különösen a mai világban, amikor a technika lehetővé teszi a folyamatos kapcsolattartást?! A szomszédos házban született a magyar irodalom egyik géniusza, Berzsenyi Dániel, majd alkotott egy hasonlóan kis faluban, Niklán.

– Miatta választotta éppen Egyházashetyét lakóhelyéül?

– Nem teljesen így történt, de természetesen hatott rám a hely szelleme. A szegedi egyetem elvégzése után Szombathelyre költöztünk első feleségemmel, aki ott kapott zenetanári állást, én pedig magyar–történelem szakos gimnáziumi tanárként helyezkedtem el és főszerkesztő-helyettes voltam a vasi irodalmi folyóiratnál, az Életünknél. A megyét járva a nyolcvanas évek elején bukkantunk erre a tornácos, kisnemesi kúriára. Megszerettük, és később rendbe is hoztam. Elébb a hétvégéket töltöttük itt, utóbb ideköltöztem.

– Befogadták a hetyeiek?

– Látták, hogy magam verem a vakolatot a házról, és ismét lakhatóvá válik egy 250 éves, romos épület. Ez volt a belépőm.

– Mégis, miként lehet több száz kilométerről egy országos folyóiratot szerkeszteni?

– Igaza van, természetesen szükséges a személyes jelenlét is. Húsz éve szerkesztem a Kortársat, azóta hetente utazom a pesti szerkesztőségbe. Ha nagyon elhúzódik a munkám, a második feleségemtől örökölt lakásban meg is alszom. De ha lehet, elszabotálom az utazást. Újabban egyre kevésbé szeretem Pestet.

– Miért?

– Magamnak is nehéz megfogalmaznom. Lehet, hogy a korral is jár, lassan 64 éves leszek. Meg aztán egyre inkább taszít az ottani rohanás, a forgalom bűze, másrészt vonz az itteni, olykor bukolikus béke. És persze a kemenesaljai emberek.

– Mert milyen népek lakják Kemenesalját?

– A legmagyarabbak, akik ráadásul evangélikusok.

– Sokakra mondták már, hogy legmagyarabbak...

– Persze nehéz meghatározni azt, hogy mi a magyar. Az itteniek azonban tudományosan is azok, hisz a leletek alapján embertani szempontból a legközelebb állnak a honfoglaló magyarokhoz. Másrészt az egyetlen nagyobb tömbben élő evangélikus közösség az országban, amely nem tót és nem sváb eredetű, hanem magyar.

– Mi jellemzi őket?

– Kemenesalját a XIX. századig őserdő borította. Oligarchikus földesúr így nem tudott a nyakukra ülni. Piacozni nem jártak, mert annyi nem termett, ugyanakkor nem is szorultak rá, ellátták magukat. Zártságuk nyomai ma is érzékelhetőek, a civilizációval járó létromlás kevéssé érte utol őket.

– És a táj?

– Az pedig a legpannonabb… Véleményem egyik fedezete Hamvas Béla, aki szerint ha kiülünk a Somlóra, rögtön mediterrán vidéken érezhetjük magunkat, csupán a tenger hiányzik. Amely táj olyan géniuszokat terem, mint Berzsenyi Dániel, a legnagyobb magyar görög költő, „akinek asztalt s lovat átugrani csekélység”.

– Kellett ahhoz némi bor is… Mint ahogy Ambrus Lajosét is ízlelgethetjük.

– A falusi lét errefelé korábban elképzelhetetlen volt pince és szőlő nélkül. Amikor megvettük a házat, mondták, ez is jár vele. Akkor elutasítottam, pedig az öregapámnak is volt szőleje Gyulán. Kamaszkori büntetésnek éltem meg, amikor kapálni és kacsolni kellett benne. Ma már másképp látom – éppen most készülök telepíteni másfél hektárnyi szőlőt.

– Tudja még, miként kell?

– Újratanultam. Egyrészt az itteni öregektől, másrészt könyvekből. Valamikor egy derekabb vidéki magyar kultúrájához hozzátartozott a szőlőmívelés tudománya. Nekünk pedig, akik fogékonyak vagyunk az ilyesmi iránt, el kell lesnünk tőlük. Jó tanítómestertől öröm tanulni.

– Például kitől?

– Itt volt mindjárt Szabó Pista bácsi, hajdani apátsági vincellér. Vagy húsz-huszonöt éve kérdezem őt a Somló jellegzetes szőlejéről, a juhfarkról. Az öreg válaszul oldalra köpött. Van-e pedagógus, aki ilyen felejthetetlenül érzékelteti a véleményét erről a nehézkesen kezelhető, rothadásra hajlamos, kényes fajtáról? Amely viszont mégis kitűnő, jellegzetes
aromájú borral hálálja meg a türelmet.

– Említett könyveket is.

– Visszamentem az ősforrásokig, így Szikszai Fabricius Balázs 1590-es latin–magyar szótáráig, amely első tömbszerű írásos emléke a Magyarországon termő szőlőfajtáknak. Azóta beleástam magam a szőlészet tudományába, társszerzője vagyok A magyar bor útja és az Édes szőlő, tüzes bor című köteteknek, de forgattam többrészes filmet is az erdélyi borvidékekről.

– A szőlő mellett marad majd ideje az almára is?

– Na, igen, a másik szerelmem az alma. Az úgy kezdődött, hogy szerettem volna egy Batult ültetni, merthogy gyerekkoromban az termett a kertünkben. A faiskolában azt mondták, ha találok, nekik is hozzak. Micsoda szégyen, amikor Bereczki Máté az 1870-es években megjelent négykötetes Gyümölcsészeti vázlatokban még 1300 fajta gyümölcsöt gyűjtött egybe, köztük több száz almafajtát!

– Ambrus Lajos nem hagyhatta annyiban…

– De nem ám! Szisztematikus gyűjtésbe kezdtem. Ma már az én kertemben is 40–45 különböző almafajta díszlik. Közülük 30-nak megírtam a történetét, Kesselyák Rita képzőművész
pedig megrajzolta őket.

– Valóban gyönyörű kiadvány lett belőle. Nem is tudom, hogy íróval beszélgetek-e vagy inkább gazdával…

– A kettő – irodalom és gazdálkodás – kiegészítik
egymást bennem; egyik termékenyíti a másikat. Bizonyára gazdaőseimtől hoztam a föld szeretetét. Hiszen a Békés, de Pozsony megyei őseim is hasonlóan önellátók voltak, rengeteg gyümölccsel, zöldséggel. Látja, ennek nyomait keresem egy mai faluban itt, Kemenesalján. A szüret valaha közösségmegtartó erejű volt. Ahogy a disznóvágás is, amikor egy-egy alkalommal a családban 8-10 helyre vittünk kóstolót és kaptunk ugyanannyit vissza.

– Mikor szűnt ez meg?

– A hatvanas években, a téeszesítéssel. Amikor elvették a földeket. Akkor veszett el a föld tisztelete és szeretete, aminek mai eredményét mindenki láthatja, ha körbenéz az országban. Már a kerteket sem művelik – az én falumban is autóról árulják a krumplit meg a hagymát. El tudná ezt képzelni például egy mai francia faluban, ahol legalább három bolt van, ahol helyben sütött pékárut, helyi sajtot és saját bort árulnak? Tudja, mekkora erő ez? Ők minden
globális gazdaságpolitikai elképzelés és gyakorlat ellenében is saját hagyományaikat és géniuszukat védik. Mi meg könnyedén elengedjük a mienket. Van mit tenni e folyamat ellen.

– Megint csak a gazdálkodásra kanyarodik a szavunk…

– Talán mert az irodalmunk is sivatagi időket él. Bár az is igaz, hogy csak a korábbi időkhöz képest. Az az aranykor, amely a XIX. század elejétől a XX. század közepéig jellemezte, kegyelmi időszak volt.

– De mintha a rendszerváltás előtti időkhöz képest is mélyrepülést élne az irodalom…

– A ’90-es évek előtt is olyan nagyságok jelentkeztek írásaikkal például a Kortársban, mint Illyés Gyula, Déry Tibor, Vas István, Németh László vagy Ottlik Géza. Harmincezer példányban is olvasóra lelt az a folyóirat, amelyből ma ezer példány is óriásinak számítana.

– A Nyugat sem jelent meg néhány száz példánynál többen...

– Valóban, az irodalom a rendszerváltás előtt túl volt értékelve. Figyeltek rá, babusgatták – miközben persze a három „t”, a támogatott-tűrt-tiltott időszakát írtuk –, mert féltek tőle, hiszen a forradalom kirobbantásában komoly szerepük volt az íróknak. Ma viszont mintha ellenkező végletet élnénk, senki sem figyel igazán ránk, hátul kullogunk a fontossági sorrendben.

– Hogy éli meg ezt egy magyar író?

– Forgatok néhány regényötletet magamban, amit meg is fogok írni. S a szerkesztés mellett az egyik napilap hétvégi mellékletében publikálom háromhetenként megjelenő tárcáimat. Immár tizedik éve. Ezzel több tízezer olvasóhoz juthatok el – s ez a mai világban felbecsülhetetlen kincs.