Nem akarunk hinni a szemünknek - Beregi riport

Bereg északi csücskébe ritkán téved a turista, holott a táj gyönyörű, az emberek pedig közismerten barátságosak. Ott a híres lónyai erdő, a szilvapálinka meg persze a Tisza, amelyen mindig nagy kaland átkelni. Különösen úgy, hogy szétszedték a pontonhidat, és nem rakták vissza...

Lónyára tartunk, Bereg legeldugottabb falujába. Már előre dörzsöljük a kezünket, mert olyan élményben lesz részünk, mint sokaknak soha: egy igazi pontonhídon kelünk majd át a Tiszán. Vezet persze rendes híd is Beregbe, de az ide majdnem negyven kilométer, így hát a lónyai ember a pontont használja, s még romantikázhat is közben egy kicsit. Pontonhíd ugyanis nem sok van az országban – mindössze három.

Itt se volt sokáig, egészen a kilencvenes évek derekáig komp kötötte össze a falut Kisvárda és Záhony térségével. De ahogy megnyíltak a határok, és Ukrajna, Kárpátalja felől egyre többen jöttek, úgy döntött a megye és az érintett falvak akkori vezetése: pontonhidat telepítenek Lónya és Tiszamogyorós közé. A pontonhídon ugyanis sokkal gyorsabb a közlekedés, és a teherbírása is nagyobb, mint a kompé. Egy vashíd lett volna persze az igazi, de hát az horribilis összeg: a számítások szerint legalább négymilliárd forint. Annyit pedig nem adott az állam, hiszen – mint az egyik magas beosztású budapesti vezető szkeptikusan megjegyezte – Lónya házastul, földestül, erdőstül összesen nem ér annyit.

A pontonra viszont nem kellett sokat költeni. Mondhatni, semmit, mindössze a szállítás és az összeállítás került pénzbe. És csupán Dombrádig kellett menni érte. Ott szolgált ugyanis egészen addig, amíg meg nem épült Tiszaújvárosnál az új vashíd. A régit meg áthozták Tiszakanyár és Cigánd közé, amivel felszabadult a Rétközt és a Bodrogközt összekötő dombrádi pontonhíd. És mint szegény helyen szokás, a kinőtt holmit megörökli a kisebb gyerek – azt a pontonhidat is megkapta az ország egyik legjobban elrejtett faluja, Lónya.

Meg Tiszamogyorós, mert az van a folyó túlsó partján. Mi is a felől közelítjük meg a Tiszát, és kanyarodnánk rá a pontonhídra vezető útra – a híd azonban nincs sehol! Nem akarunk hinni a szemünknek. Akárhogy meresztjük, nem látunk mást, csak egy békésen cammogó kompot a folyó közepén. Ez még önmagában nem jelentene semmi rosszat, hiszen minden pontonhíd mellett be van állítva egy komp is. Ha ugyanis olyan a vízállás, hogy nem lehet használni a pontont, a komp még mehet. Most viszont ideális a vízszint. Mi történt hát, hol az a híd?

– Ott, ni, a gazban! – érkezik a válasz. A parton, a fűzfák alatt tucatnyi férfi kaszál, közmunkások. A környékbeli falvakból jöttek, Eperjeskéről, Benkről, Tiszamogyorósról, ők mutatják az irányt. El is indulunk keresztül a bokrokon, de nem látunk semmit, csak egy daruféleséget a lombok között.

– Arra, arra, ott lesznek az elemek! – kiabálják, de a biztonság kedvéért ketten mégiscsak hozzánk csapódnak. Erdőnyi bozóton vágjuk át magunkat, s amikor már végképp azt hisszük, a bolondját járatják velünk, kis híján nekimegyünk egy hatalmas, legalább öt méter széles, két méter magas vas- és deszkatestnek – a pontonhíd egyik elemének. Még összeszámolunk a parton vagy tízet. Többségüket teljesen benőtték már a bokrok, s mellettük a rozsda rág egy nagy darut is, valószínűleg azzal rángatták fel őket a partra. De mire várnak azokkal a kísértetekkel, amelyek még a vízen vannak, igaz, szorosan a parthoz rögzítve!?

Tizenkét, szoba nagyságú „deszkadobogó” ring a folyón, és korántsem olyan szorosan egymáshoz kötve, mint első látásra hittük. Rálépve meginog az egész. – Hát így végezte a híres ponton – kommentálják a látványt a partról újdonsült ismerőseink.

Bennünket is arra figyelmeztetnek, ne nagyon mászkáljunk mi azon engedély nélkül. Azt beszélik, az új tulajdonosok nem szeretik, ha mások az ő dolgaikkal foglalkoznak.

A beregiek, rétköziek még jól emlékeznek arra, hogy a pontonhidat a kilencvenes évek derekától egy közhasznú társaság (kht.) üzemeltette, de 2007-ben az alapítói úgy döntöttek, eladják azt egy magántársaságnak, mivel csak veszteséget termelt. A társaság átvállalta a kht. veszteségeit, cserében öt forintért megkapta a hidat. Ment is a forgalom pár évig, aztán csak azt vették észre a környékbeliek, hogy az egyik tavaszon csak nem akarják összerakni. Senki nem gondolt semmi rosszra, azt hitték, bizonyára karbantartásra készülődnek, de amikor még nyáron se és a következő tavaszon se állították fel a hidat, kezdtek rosszra gyanakodni. Hát még akkor, amikor vasmunkások jelentek meg a parton, és mindenféle szerszámokkal, vágókkal nekiestek a hídnak! Mert az új tulajdonosok a hírek szerint eladták ócskavasnak. Tehát most van is híd meg nincs is – így a kompon kelünk át a folyón. A Tisza közepéről nézve a pontonhíd még szomorúbb látványt nyújt. Mint egy kibelezett, szálkára rágott óriáshal imbolyog a vízen – valóban nehéz elképzelni, amint autók, szekerek mennek a hátán.

A gátról viszont egészen káprázatos látvány fogadja a látogatót. Dús, nagy fák közt, vagy ötszáz méterre előttünk a falu tornyai, az oda vezető út két oldalán haragoszöld vetések és virágzó almafák, mindenen túl pedig kéklő hegykoszorú, a Kárpátok előhegyei. Beregszász, Munkács, Szolyva hegyei, messze azok mögött a Borzsameg a Róna-havas.

Pompás látvány, de nem a beregieknek. Hetven éve pont oda hajtották be a védtelen civil férfiakat a szovjet „felszabadítók”. A pontos számokat ma sem ismerjük. Ötven-hatvanezer embert vittek el a hírhedt malenykij robotra, és talán húszezren jöttek haza. Lónyáról 169 férfiember veszett oda.

Hetven év telt el azóta, de a szörnyű csapást máig nem tudta kiheverni a falu. Illetve a két falu, Kis- és Nagylónya, amelyek a múlt század harmincas éveinek derekán egyesültek. Akkoriban még több mint kétezren lakták. De az elmúlt években érdekes folyamatnak lehetett tanúja az ember. Hiába a falu elzártsága, valamelyest újra növekszik a lélekszáma.

– A szomszédos Kárpátaljáról költöznek át sokan – fogad bennünket Király Edit polgármester a hivatalában. Nagy pályázatírás közben találjuk: a köztereken többek között térfigyelő kamerarendszer felállítását tervezik, s a komp üzemeltetésére is szeretnének kapni vagy hétmillió forintot, mert a pontonhíd újbóli felállításában már ők se nagyon reménykednek.

A polgármesteri hivatal tekintélyes méretű épület, egy kisebb városban is megtenné. Mutatja, voltak Lónyán a mainál sokkal acélosabb idők is, de a háború, s legfőképp Trianon lehetetlenül nehéz helyzetbe sodorta. Nyugaton a Tisza, keleten és északon az országhatár. Délre ugyan nyitott a zsák szája, de Vásárosnamény, a járási székhely harminchét kilométer, a fehérgyarmati kórház pedig ötven. Kész csoda, hogy még mindig 846-an lakják. De az is, ahogy megújult a falu szinte összes középülete. – Sajnos így is öregedünk – sóhajt a polgármester. – Ma már csak 35 óvodásunk és 38 alsó tagozatos iskolásunk van. A nagyok eljárnak Tiszaszalkára, ide az ötödik faluba, de vannak, akiket Vásárosnaményba hordanak a szülők. Nagy strapa ez, pláne a gyereknek. S ami a legszomorúbb az egészben, ezek a gyerekek már aligha fognak letelepedni a faluban. Elszakad a gyökerük, s elvesznek Lónya számára.

Hiába jött az elmúlt időkben száz új lakó, a faluban így is nagyon sok az üres ház. Az országhatárra vezető hosszú utcában például szinte minden második. Persze az ólak, istállók is üresek. Egy nagyobb gazdaságot leszámítva ma már mindössze három tehén van a faluban. Kint legelnek az országhatár közelében, gyönyörű környezetben. A legelő van vagy ötven hektár, elférne rajta sokkal több jószág is, de jó ideje már csak Páll Zsigmond tehenei legelésznek rajta. Persze nem bírnak ekkora területtel, így lassan a füvet kiszorítja a kökény, a vadkörte, a galagonya, ami épp most virágzik, kesernyés illata belengi az egész falut.

A tehenek békésen kérődznek a fák hűvösében, a gazda, Páll Zsiga pedig otthon hűsöl.

– Keltek volna akkor, mikor én! – áll fel a heverőről a derék férfi, amikor a háta mögötti falon lévő fényképekre esik a tekintetünk. Három gyermeket neveltek fel az asszonnyal, és egy szavuk se lehet, egy legalább itthon maradt. – Mit tehetünk? – tárja szét a karját. – Én se maradtam otthon, Tiszabecsen. Itt voltam határőr Lónyán, s itteni lánynak kezdtem udvarolni.

Az „itteni lány”, a felesége nem tud most velünk foglalkozni, nagy ketrecekben egy rakás kiscsirkét hoztak neki, és a szállítókat dirigálja. Nem értjük, miért neki a „városi” csirke, amikor a hátsó udvarban most is ül három saját kotlója, de azt mondja erre: nagy a család, a kotlóalj meg bizonytalan.

– Bizonytalan, mint a falu jövője – mondja erre a férje, aki nemcsak teheneket, borjakat tart, hanem gazdálkodik is. A saját kis birtokán meg a szomszéd telkeken. Azt mondja, eléldegél csendben, csak ne lenne olyan nagy az aránytalanság az ő és az ipari termékek kereskedelmi árai között. Most vett például egy új fűkaszát, ami egyáltalán nem űrhajó bonyolultságú szerkezet, mégis több mint háromszázezer forintot pengetett ki érte. Ez egy hízott bika ára, ami nekik másfél év kemény munkája. Dolgozna ő mást is szívesen, hiszen kovács a rendes szakmája, csak nincs már kinek kovácsolnia.

– Tudják, hány ló van az egész faluban? Egy. Egy! – ismétli meg, s nyomatékosít is a felemelt hüvelykujjával, és már azon se lepődik meg túlságosan, hogy az előtte elhúzó ukrán rendszámú autók az utca végében balra fordulnak, Vásárosnamény felé, nem pedig jobbra, a kompnak, mint régen. De azért még megjegyzi, hogy a pontonhíd hiánya elsősorban az autós családokat érinti. A többi mindig is busszal járt, az meg nem mehetett át se a pontonon, se a kompon.

Így aztán vannak, nem is kevesen, akik egyáltalán nem bánkódnak a pontonhíd miatt. Mert úgy száguldoztak itt a falun át mindenféle gyanús autók, hogy az ember nem mert átmenni az utca túlsó oldalára. Forgalom most is van szépen, ám furcsa módon a lusta komp az autósok tempóját is visszább fogja.

Egynémelyek talán még a Borbély Zoltánné kerítését is észreveszik. Nem sok hasonló kerítést látni: karvastagságú lilaakácágak fonják körbe, mintha csak kivirágzott volna a szürke beton. A nyolcvan fele tartó gazdája a kiskertben kapál – fél kézzel! A másikat kificamította, de mit csináljon az ember ilyen dologidőben?! Már jó pár éve özvegy, a gyerekei pedig Pesten, Nyíregyházán. Mehetne utánuk ő is, de azt mondja, sehová, majd az ura meg a szülei után. Pontosabban az ura és az édesanyja után. Az apját negyvennégyben malenykij robotra hurcolták – azóta is keresik a sírját. Ha meglelné, oda vinné a lilaakác összes virágát.

Segítene megkeresni neki az utcabélije, Beke Margit is, de nem tud, pedig ő „odaátról” költözött Lónyára pár éve. Az idős asszony Ungvárról települt át a fiával.

– Volt nekünk szép kertes házunk, de aztán egy nagy blokkházat építettek a helyére, minket meg felkényszerítettek az emeletre, ahol mindenki ukrán volt – meséli. – Itt legalább magyarok közt vagyunk. Higgyék el, ezt is meg kell becsülni.