Történetek sok képpel - Ybl tósztja

Az idei bicentenáriumra, azaz Ybl Miklós születésének 200. évfordulójára meghirdették a Magyar Építészet Évét, amelynek célja, hogy a szakma mai művelőit is megszólítsák és munkáikat népszerűsítsék. Hiszen arra már Ybl rájött, hogy az építészet több, mint pusztán háztervezés.

A programsorozat egyik nyitányaként Egerben,
a Dobó István Vármúzeumban országjáró
vándorkiállítást indítottak útjára. A tárlat,
amely tíz helyszínre látogat majd el – köztük
Ybl szülővárosába, Székesfehérvárra –, az életmű
legnevezetesebb épületeinek terveit, képeit
adja közre. Így a nagyközönség számára is
megfogható közelségbe kerülhet az Opera, a
Várkert Bazár, a fóti templom és több fővárosi
középület, pénzintézet, fürdő és bérház tervezőjének
munkássága. Nem hiányozhat a sorból
a Fővámház, a mai Corvinus Egyetem 140 éves
épülete sem. Ez kezdetben nem hozott elismerést,
mert pazarlónak bélyegezték, de később
kiderült: tervezője remekművet alkotott.

– Ybl Miklós nemcsak szakmai hozzáértésével
és újítókedvével, de emberi tulajdonságaival,
nagyvonalúságával is kivívta a tiszteletet.
Mindenki letette előtte a fegyvert. Tanulhatunk
tőle, ugyanis sosem volt a kiszorítósdi
híve. Ma úgy mondanánk, Ybl igazi
csapatjátékos volt, akit mások önként és dalolva
követtek. Lelkiismeretessége és munkabírása
legendás. Egyszerre dolgozott például
a budai királyi palota és a Szent István-bazilika
átépítésének tervein, de azt sem tartotta
rangon alulinak, hogy magtárat tervezzen –
tudjuk meg Ritoók Pál művészettörténésztől,
a vándorkiállítás egyik kurátorától. A Forster
Központ keretén belül működő Magyar Építészeti
Múzeum igazgatója az egyik szerzője
az Ybl előtt tisztelgő kötetnek, amely az
emlékévre jelent meg e címmel: A modern
reneszánsz derült idomai.

Ne gondoljuk, hogy ez a fantasztikus életmű
nem kapott olyan bírálatokat, amilyeneket
a mai építészek is kénytelenek olykor zsebre
tenni – tudjuk meg a könyv társszerzőjétől,
Hidvégi Violettától, Budapest Főváros Levéltárának
főlevéltárosától. Az első pesti bérházát,
az Unger-házat például, amely szembement a kor fegyelmezett ízlésével, igencsak leszólták:
„E ház, mintha mézeskalácsból nyomták volna,
oly cifra és mesterkélt. Rajta az építészet minden
stílje képviselve van” – így szólt a fanyalgó
hírlapi kritika. A leendő bérlők szerencsére
máshogy gondolták: mire befejeződött az építkezés,
a ház minden zugát lefoglalták.

Egyéb kudarcokkal is meg kellett birkóznia
az osztrák származású kereskedőcsalád
sarjának, Ybl Miklósnak. A bécsi Polytechnikumban
tanulva bizonyította szorgalmát
és kitűnő képességeit, modern képzettsége
mégsem volt elég arra, hogy elnyerje az irodai
állást, amelyre vágyott. Igaz, csak nyert
az építőművészet azzal, hogy nem lett hivatalnok.

Két évtizedet várt arra, hogy felvegyék
az építészek céhébe, közben végigjárta
a szamárlétrát: kőmívesinasnak szegődött
Pollack Mihály mellé, aztán legény lett, vándorútra
indult, céget alapított.

Nagy szerencséjére talált biztos állást: a
dúsgazdag gróf Károlyi István kinevezte uradalmi
építészének, így megtervezhette a fóti
templomot. E feladat tálcán kínált két másik
lehetőséget. Egyrészt divatossá tette a főúri
családok körében, sorra kapta az arisztokraták
megbízásait kastélyokra, bérpalotákra.
Másrészt pedig Fóton megismerhette Lafite
Ida nevelőnőt, akit nőül vett, immár érett
férfiként. Mire az egyetlen fia, Félix megszületett,
ötvenéves lett.

Számára nem volt kis munka és nagy
munka, csak munka volt. Ganz Ábrahám szép
bérházat rendelt tőle, és sajnálatos mód a
vasöntőmester épp annak míves vaskorlátján
át vetette magát a mélybe, amikor nehézségei
támadtak; mauzóleumának tervét is Ybl jegyzi.
A Bakáts téri templom megrendelői így
dicsérték őt: „Ennek a kisujjában lakozik a
nyugati építőművesség minden leleménye.”
Vándorévei során megihlette az itáliai reneszánsz,
amelynek jegyei visszaköszönnek az
Operaház udvari pompát idéző épületén is.

Hinnénk, hogy amikor 1873-ban nekiláttak a
modern „dalműszínház” megvalósításának,
még sás nőtte be az olcsó telket, és a környék
békakuruttyolástól volt hangos?
Kortársai szerint nem pusztán építész
volt, de művész a szó valódi értelmében.

Robbanékony természete nem tűrte az igénytelenséget.
„Ha pedig körültekintünk az országban
s a legkülönbözőbb vidékeken, ott is
mindenütt az ő működésének egy-egy szerényebb
vagy hatalmasabb méretű, de mindig
hozzá méltó idomzattal bíró emlékét találjuk”
– írta róla munkatársa, Ney Béla. Amikor
az említett úr szeme végigpásztázta a
főváros utcáit, tereit, így összegezte a látottakat:
„Ybl, Ybl és ismét Ybl."