Hegy(i)menet – Géza és az áldozatok

Gézát az időjárás és az időjárás ­JELENTÉSE mindig is különösen és jelentősen foglalkoztatta. A legtöbben úgy gondolták, ez csak múló hóbort nála, és valójában és igazán nem is, mégis így van. Így aztán most azon kapjuk a buszsofőrt, hogy félig-meddig fekszik egy kanapén, lábai felpolcolva egy fotelen, előtte az asztalon egy nagy pohár szóda, és félig tátott szájjal bámulja a dekoratív idő­járás­jelentő hölgyet, akinek Géza által jól láthatóan halványabb fogalma sincs arról, miről magyaráz elmélyülten.

Nagy nehézségek árán arról beszél, amit feldob a súgógép, de Géza inkább megsajnálja, mint hogy nehezteljen rá. Ő csak egy újabb áldozat – gondolja empatikusan –, aki megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Mert csak annyit kellene mondania, hogy egy előrejelzés már egynapos, sőt egyórás intervallumban is meghaladja képességeinket és lehetőségeinket meg azt, hogy ami eddig volt, annak vége.

Világjárvány, rovarinvázió, a nyár elmaradt, bár eleinte támadt rá némi érdeklődés. A bizalom megerősödne, mint teher alatt a pálma, gondolja még Géza, és tétova pillantást vet szépen fejlődő növényére. Sóhajt, és még mielőtt kikecmeregne vackából, elmormol egy imát az előző napért, a túlélt éjszakáért és az előtte lévő történésekért. Erre minden oka megvan. Túl sok mindenen, még az Óperencián is.

Összetett kezeit lassan engedi szét, kiballag a ház elé a kispadhoz. Szereti ezt a padot, üldögél rajta kicsit, különösen ebben az átmeneti időben és ebben az átmeneti állapotban. Amikor még a feje felett ragyognak a csillagok, de már alig. Mi lesz most, erre gondol Géza, mit hoz ez a nap? Aztán visszasétál a házba, készülődni kezd.

Kimegy az utcára, beindítja a buszt. Már az első kanyarnál kivéd néhány korán kelő biciklistát, a huszonegyedik század sportbizniszének önkéntes áldozatát.

Tébolyban haladnak. Géza kiteszi az indexet (ő használja), és megússza a szembejövő, a záróvonalat természetes egyszerűséggel átlépő SUV-ot. Ami fehér persze, akár egy menyasszonyi ruha. Géza környezetében teret nyert az a megállapítás, hogy alighanem kötelezővé lett ilyen autót vásárolni, legfeljebb őket elfelejtették erről értesíteni. A címzett ismeretlen.

Ezek ők, ismeretlen katonák. Saját sírjukba jó előre befekvők. Akik fölött évszázadok óta vértől és pénztől iszamos az út széle. Az előbbi aztán megalvad és felszárad, az utóbbit meg néha kiássák és múzeumokban mutogatják. Géza éppen az önsajnálat elburjánzása előtti kritikus utolsó másodperceknél tart, valamint a lét teljes értelmetlenségének gondolatánál, amikor a megállónál felszáll egy hétéves forma szőke kislány. Diófaleveleket szorongat kezében.

– Szia, Anna vagyok – mondja. – Kérek egy jegyet.