Dolce Budapest

Valahol Budapesten, pontosabban a Belső-Erzsébetvárosban, azon belül is a Rumbach Sebestyén utcában, a százéves házak óriási tűzfalán a csodálatos magyarok örök mementói: egyiken a korabeli sportlapok szalagcímei embernyi betűkkel a magyar–angol 6-3-as diadalt hirdetik, az úttest másik oldalán pedig egy teniszpálya nagyságú Rubik-kockás montázs jelzi világnagyságunkat. Kár, hogy a pandémiaválság óta az aljára festéksprével már odafirkantotta valaki, hogy „Budapest börtön”.

Mert Budapest börtön. Ahogy húsz év alatt a salétromszagúan pusztuló és foghíjtelkekkel szabdalt városrész pezsgő szórakoztató és gasztronómiai negyeddé vált, s az alig egy négyzetkilométeren esténként negyvenezer vendég szórakozott, alig egy éve úgy tűntek el innen hirtelen a sörhintókon ringatózó legénybúcsús angolok, a vodkakülönlegességekért kajtató oroszok, a sörissza németek, a maceszgombócot kedvelő izraeliek, a magyar gasztrolovagok és a műszempilláikat rebegtető lányok, mintha soha itt se lettek volna.

Ürességtől kong most a környék, s ez az utca is: az édes pesti éjszaka világhíre könnyen és hamar véget ért, amiért a koronavírus tehető felelőssé. Íme a bulinegyed a legkisebbre vett takaréklángon.

A Madách téri bágyadt, álmosító, ködbe burkolódzó délelőttön, ott, ahol felfordított és egymásba rakott székeket látni a bezárt szálloda halljában, egy fiatal ételfutár leült a padra, és épp egy közel-keleti startup vállalkozásokról szóló vastag elemzést olvasgat. Előtte egy készüléken térképes applikáció, amelyre jelzés érkezhet, hogy melyik étteremhez szükséges elmennie, s a még gőzölgő ételt a hőtárolós táskában kiszállítania a város valamely pontjára.

– Általában itt, a Madách téren kezdem délelőtt tíz órakor a műszakot, mert leginkább a Budapest belvárosában élő külföldiek rendelnek ételeket a mi társaságunktól – mondja Buttyán Zsombor. Nyáron jelentkezett a rugalmas munkabeosztású állásra, de csak ősszel vették fel. Nem titkolja azt sem, hogy napi öt-hat óra alatt megkeres 10-12 ezer forintot. Már olyan is történt vele, hogy reggelire egy kávét és egy kiflit kellett kiszállítania kétutcányira, s kapott érte ezer forint borravalót...

Ez a fiú, kinek édesapja egyetemi tanár, édesanyja pedig gimnáziumban tanít, korántsem mellesleg a Corvinus Egyetemen tanul idegenforgalom szakon. Jó kis merítés ez az átkozott koronavírus alatti „turizmusból”.

Elmondja azt is, hogy az egyetemi óráin kapnak projektfeladatokat arról, hogy az idegenforgalom és a vendéglátás hogyan képes reagálni a jelenlegi helyzetre, s egyébként a munkája révén is látja a megoldást: a vigalmi negyed jó néhány étterme főz most is, és házhoz szállíttatja reggeli-, ebéd- és vacsorakínálatát.

*

Rozsdavörös redőnyét rég lehúzta egy ötvös, hirdeti is az üzletét eladásra. Bezárt szállodák és éttermek sora mellett haladok, a Gozsdu udvarban is benézve egy helyre, látom, hogy kékkel világítják meg a bárpult italválasztékát, de sehol senki. Biztató, hogy a sörszaküzlet ajtaján azt olvasni: „Ha van maszkod, van sör is”, nyitva az ékszerész, s ha fél gőzzel is, de működik a Klauzál téri csarnok, lám, az emeleten a lángosos Marika néninél pedig sorban állnak a tésztáért s a menüért az építőmunkások.

– Máj György ószeres vagyok. Nem régiségkereskedő, ószeres. A boltom olyan, mint egy bolhapiac. Kimondottan limlomokra vagyok ráállva – vallja be a Klauzál utcai kereskedésben a középkorú férfi, akinek huszonkét éve van itt ez az üzlete.

A karosszéke mögött egy táblán a „Stark pénztárigazgató” felirat mély tiszteletet kelt bennem, s van még egy remek kiírása is a bronzfejek súlyától meghajlott polcok között: „Kérem, az üzletemben a politikai véleménynyilvánítástól tartózkodjanak!”

Talán egymillió apróság lehet itt a százötven négyzetmétereres alsó szinten, illetve a felfelé vezető lépcsőkön s az emeleten összezsúfolva. A vekkerórák arzenáljától a viaszból öntött Lenin-torzókon, a komplett úttörő-egyenruhán át az ötven éve kibontott és félig kiürített parfümösüvegcsék garmadáján túl, a fém matchboxokig, indián műanyag katonákig, hajóskapitányi tányérsapkáig, precíz metronómig, csontbillentyűs tangóharmonikáig, piros útlevélig és borostyán nyakláncig minden és minden. Az „A kommunizmus utolsó lehelete„ feliratos konzervek már-már rozsdásodásnak indulnak.

– Üresség van! Hiányoznak a törzsvevők, a turisták, a filmesek, a színházi kellékesek. Az összes romkocsma innét pótolta az összetört tonetszékeit is egykor. De ez már a múlté! Csak azért jöttem be ma is Budakalászról, hogy otthon ne veszekedjek a feleségemmel, ráadásul távolsági busszal, mert most, hogy ingyenes a parkolás, a környéken megállni képtelenség – magyarázza ittlétét a férfi. Aztán egykedvűen, elrévedezve néz maga elé. A mütyürarzenált körbeöleli a csend, csak az hallik ütemesen, ahogy egy Donald kacsás faliórán kíméletlenül ketyeg a másodpercmutató.

– A vásárlók nyolcvan százaléka külföldi volt, akik kommunista szocreál dolgokat kerestek. Egymásnak adták a kilincset. Amikor volt egy lélegzetvételnyi időm, és lopva kinéztem az utcára, szinte hömpölygött a tömeg. Sokan csütörtökön érkeztek Budapestre, és vasárnap vagy hétfőn repültek vissza. Volt itt nem messzire egy csomagmegőrző, ahová a hotelekből kijelentkezve bedobták a bőröndjeiket, és csatangoltak egyet, hogy az emlék- és ajándéktárgyaikat megvegyék. Benne vagyok egy csomó utazási prospektusban, egykor még a hongkongi újságok is írtak az üzletemről.

– Delet harangoztak. Ma volt már itt valaki?

– Ma még nem volt senki. Tegnap viszont betévedt három vásárló, lehet, hogy csak melegedni akartak, de végül összesen 4800 forintot itt hagytak. Az egyik egy régi pengőt és két inflációs bankjegyet vett. Kilencszáz forint lett volna, de odaadtam nyolcszázért. Egy másik hölgy három kávéscsészét vásárolt alátétekkel együtt kétezer forintért, azokat máskor dupla ennyiért adtam volna el. A harmadik vevőm bakelit hanglemezeket csapott a hóna alá, többek között egy dupla albumos Omegát.

A fejünk fölött néhány Ideál 86 nevű mosópor, amely 1986 óta nem volt még kibontva. Nagyot sóhajtva az elhangzottakhoz még annyit tesz hozzá, hogy mindkét fia a Gozsdu udvarban vendéglátózott, s most kényszerből ételfutárok.

– Van kiút?

– Ha nem lenne megtakarításom, már nem tudnám a bérletet fizetni. Jó ideje nem vásárolok senkitől sem, de ezt az árukészletet nem tudom hazavinni. A szombati nyitvatartást elfelejtem, s elmegyek piacozni. Lehet, hogy lassan visszatér ide az élet, de a külföldiek is elszegényedtek, az első gondolatuk nem az lesz, hogy Magyarországra jöjjenek...

*

Jó kis olasz, spanyol zene szól az ipari stílusú London Coffee Society nevű kávézóban. Trio Martino, Felipe Pirela, Gabriel Raymon, majd a Los Panchostól a Bésame Mucho. Miközben Nyári Márk a kartondobozba teszi a szendvicseket, azt mondja, amikor még minden a helyén volt, akkor ők nyitástól zárásig tele voltak turistákkal, akik a hely hangulata miatt kedvelték a kávézót. Életérzés, jó zene, helyben kiszolgálás volt a fő profiljuk, és egy ideje már megpróbálnak túlélni.

– Az első hullám alatt a konyha felújítását, gépesítését végeztük el. Csak kiszállításra dolgozunk, angol típusú avokádós, Benedict-tojásos, angol muffinon sonkaszeletekkel tálalt, hollandi mártásos reggeliket készítünk külföldieknek.

Kilenckor nyitnak, s háromig vannak nyitva, e rövidített üzemmel is sok rezsit tudnak megtakarítani. Voltak alkalmazottjaik, akik önszántukból elmentek, s biztos munkát találtak a csomagolóiparban, logisztikai területen. Most, hogy a család és csak néhány alkalmazott dolgozik itt, talán nullszaldós az üzlet. A fiú és nevelőapja mindketten Londonban dolgoztak korábban egy hasonló kávézóban, onnan hozták ide a receptjeiket is.

Az egyik asztalon kis sütikék a futároknak. Bejön egy lány és azt mondja, hogy egy kapucsínót és egy lattét szeretne, de kint már vár a szállító. „Azonnal, de ezt még gyorsan odaadom a futár úrfinak” – mondja. A maszk miatt nem látszik, hogy mosolyog.

*

A Kéthly Anna térnél Horváth Tibor 25 évvel ezelőtt nyitotta meg a Klauzál Cafét, amely ma már nívós éttermet is jelent. Voltam már itt párszor még azelőtt, mikor a tér helyén házak voltak, századelős hangulatú, polgári hely.

– Erős forgalom jellemezte az egy évvel korábbi időszakot, 14-15 alkalmazottal két műszakban dolgoztunk. Reggel nyolckor nyitottunk, este 11-kor zártunk, s átlagosan megfordult itt naponta négy-ötszáz vendég. A nyolcvan százalék külföldi volt, húsz százalék pedig a környékbeli irodaházakban, környező kereskedésekben dolgozó.

A magyaros ételekre helyeztük a hangsúlyt, nagy keletje volt a gulyáslevesnek, a paprikás csirkének – mondja a tulajdonos, ahogy kiad egy szatyorban egy napi menüt: zöldborsólevest és rántott bordát.

– Korábban a levest sem adagban adtam az asztalhoz ülő vendégnek, hanem tálban szervírozva. Én úgy nőttem fel, hogy a nagymamáméknál, a szü­leimnél letettük a tálat középre és úgy kezdődött az étkezés. Ez a rutinom, a családi étkezés érzésének a visszaadása.

Az első hullám, ha szabad úgy fogalmazni, megkönnyebbülés volt számára, mert soha életében nem volt még három hónapig szabadságon. Kapott egy lehetőséget, hogy kipihenje magát, rendberakta az egészségét, és fogyott tíz kilót. Az volt a hiba, hogy teljes létszámmal nyitott újra, s a pici tartalékát felélte. – Hát igen, négy hónap alatt jó sok pénzt elfüstöltünk a semmire.

– Novemberben megint bezárt, s kitalálta, hogy akkor az elviteles főzést csinálják. Soha nem gondolkozott kiszállításban. Nem szereti a műanyagból történő evést, a műanyag evőeszközöket. Megtartott egy szakácsot és egy konyhalányt, és naponta 30-50 menüt adnak el. Az étteremtulajdonos elmondta azt is, hogy a vidéki alkalmazottai az építőiparban, mezőgazdaságban helyezkedtek el, s ha egyszer „újranyitnak”, biztosan nem lesz egyszerű visszacsábítani őket.

– Nehéz kenyér a vendéglátás. Húsvéttól, pünkösdtől részleges nyitásban reménykedek. Száz ember etetésével már azt hiszem, lábra tudok állni. De így is szerencsés vagyok, mert kétségtelen, hogy azok a kollégák, akik italkiszolgálással és az éjszakai üzemeléssel foglalkoztak, jóval nehezebben tudnak újraindulni majd.

Bent, az üres étteremben a nyíló tavaszi virágok mellett „Óriási bécsi szelet” – olvasható az utoljára krétával felírt ajánlat a hirdetőtáblán.

*

– A vírus miatt átalakult az Arán ír pékség vendégköre is. Korábban, mivel a környéken rengeteg, turis­táknak kiadott lakás van, sokan ide jártak reggelizni, sütiket, kenyereket vittek el aznapra. Eltűntek az ügyfélkör felét biztosító turisták, és majdhogynem megszűnt a közeli reggelizők, éttermek kenyér- és péksütemény-megrendelése is – mondja Pécsi Attila tulajdonos.

Hamar stratégiát alkottak. Egy külső céggel egy hétvégén összerakták a webshopjukat, s megállapodtak egy ételfutárcéggel az egész Budapest területére szóló kiszállításról. A megrendelő költsége 1490 forint helyszínenként, s tízezer forint fölött a pékség átvállalta ezt az összeget. – Azt vettük észre, hogy gyakran előfordul, 4-5 megrendelés egy címre szól, így egy kiszállítási díjért 4-5 táskát vittek ki, s raktak le a lakóparki portákon a futárok.

Népszerű lett ez a szolgáltatás. A termelésünkkel is igazodtunk a megváltozott igényekhez, kávé, szendvics nem ment, de a kenyerek, péksütemények iránti érdeklődés megnőtt, így megdupláztuk a kapacitásunkat. Sokat tanultunk és fejlődtünk az elmúlt egy évben – teszi hozzá a fiatalember.

Emlékeznek még Buttyán Zsomborra, a művelt ételfutárra a Madách térről? Míg mi a remény stádiumain tanyáztunk, ő reggel óta jó sok ételt kiszállított már a belvárosban. Igyekszik megismerni az egyetem mellett a vendéglátás szintjeit, s egyszer éttermet szeretne nyitni.

És ez nem álom, nem falanszter. Kérek egy mexikói kólát a térhez közel eső, tavaly szeptemberben kinyitott gyorsétteremben. Ahogy kihajol maszkban a kis ablakon a hét éve Budapesten élő szerb Mihailov, már mondja is, hogy jó ez a környék, s ez a februári közepes forgalom minden reményre feljogosít.