A szamoskéri harangláb krónikája

Kétszáz éve a harangtornyok építési lázában égett Szatmár és Bereg. Kölcse, Uszka, Csécse, Szekeres, Borzova, Lónya, Atya, Báka mellett a toronyépítés mellett döntött az aprócska Kér is. Nem volt egyszerű feladat, hiszen a Szamos-parti faluban alig kétszázan éltek, egy harangláb költségei pedig már akkor sem voltak alacsonyak. De nem azért laktak nyakas kálvinisták Kéren, hogy hagyják lesajnálni a falujukat. Csak azért is összegyűjtötték a pénzt, és felfogadhatták a környék leghíresebb ácsmesterét, a jándi Kakuk Imrét.

Kakuk mester se volt akárki! Vakmerőségét évtizedek múltán is emlegették, egyik-másik tettét pedig még a régi, megsárgult iratok is őrzik. A Kérrel szomszédos matolcsi parókián például e sorokat lehetett olvasni: „A matóltsi fen áll toronynak Fundamentum köve le tétetett 1790dik évbe… Csinos Istenes szertartással áts Mester Kakuk Imre több segédtársaival fel tévén, s annak tetején onnan fent ülve, a reá bámulló Lent álló néptömegre, a szokás szerint kezébe Lévő pohár borát e szavakkkal el köszönve mondotta rejá áldását: …megiván pohár borát, poharát lehajítván a tetőről, úgy a több segédtársa is követvén azt, öt poharakból egy sem tört el…”

Azt nem tudni, hogy Kakuk Imre meg a „legényei” a kéri torony avatásakor is hajigáltak-e poharakat, de azt tudni, hogy a mester meglehetősen nehéz természetű volt. Szamoskéren például úgy összekülönbözött egyik legényével, egy bizonyos Bán Péterrel, hogy az örökre búcsút intett neki. Kéren telepedett le, s alapított családot.

Egyik utódja, Bán Béla híres rádióriporter lett, a Falurádió szerkesztője, és szülőfalujának hű krónikása. Erről a falu mai polgármestere, Soós Endre beszélt nekünk még a nyáron egy szomszédos település rendezvényén. Most őt keressük, de csak késő délután találkozhatunk vele, mert napközben dolgozik, Mátészalkán gépkocsikat vizsgáztat.

Addig még tömérdek az időnk, de be kell osztanunk, mert Kér bármennyire kicsi is, tele van érdekes emberekkel, történetekkel. És szép, tiszta, gondozott portákkal, amelyek előtt mindenféle virágok nőnek. Egy régi ház előtt pedig egészen különös, rózsaszín virágok díszlenek, valami krizantémfélék lehetnek, de rendes nevüket még a gazdájuk, Török Lajosné sem tudja.

– Visz belőle egy csokorral? De adok tövestől is szívesen – mondja egy kis gereblyével a kezében. – Sokan megállnak fényképezni, és én adok mindenkinek, mert van annyi belőle, hogy elég lenne az egész falunak.

A mátészalkai varrodából nyugdíjba vonuló asszony házát még a nagyapja építette. Közben persze többször is renoválták, korszerűsítették, az építtető, Menyhárt Gusztáv aligha ismerne rá. A portára, a kertre meg a vén almafákra talán igen, bár azok is sokat változtak. A széles udvaron például rengeteg a díszbokor, a kert pedig…

– Hát azt inkább hagyjuk – legyint az unoka. – Van ez tán két hold is, én már nem nagyon bírok vele. Egy részét ugyan a szomszéd faluban lakó fiam megműveli, de a másik részében csak fű terem. Hiába mondom, hogy ingyen is odaadom, csak valaki vállalja fel, nem kell senkinek. Kevés a fiatal, azok is eljárnak… A sok üres ház is azért van. Itt nincs munkahely, az ingázást meg kevesen vállalják, elköltöznek inkább.

A hatalmas kertekkel nincs egyedül Török Lajosné. És az öreg házakkal sem. Kéren ugyan nincs kiemelkedő népi műemlék, de a falu őrzi a régi hangulatát. Kömörő meg Tiszacsécse mellett talán épp Kér rendelkezik a legegységesebb, legtisztább szatmári faluképpel – a régi-új fatorony pedig még erőteljesebbé teszi azt. Mi is azt nézegetjük, miközben szóba elegyedünk a hátunk mögötti presszó teraszán üldögélő férfiakkal. Be is mutatkozunk, amikor egy markáns, barna arcú férfi azt kérdi váratlanul:

– Hogy is mondta? Balogh Géza…? Na, akkor meg kell kérdeznem, megadta-e már a tartozását a vén Koszta Józsefnek…?

–A „vén Koszta Józsefnek”? – meredek rá. – De hát mivel tartozom én neki?

– Már nem emlékszik? Fél liter pálinkával.

– Oh! – simítom hátra szégyenkezve a hajam, és vallom be restelkedve, én bizony teljesen elfeledkeztem az ígéretemről. Igaz, nem most volt, hanem vagy húsz éve. Az öreg teknővájó kint ült faluszéli házának udvarán, s arról panaszkodott, hogy abbahagyja a szakmát, mert borzasztóan felment a nyárfa meg ficfa ára. A tekenőé meg nem mozdul. Ráadásul jönnek mindenféle idegenek, és csak fenntartják az embert… De azért csak elmesélte az életét, én meg köszönet gyanánt ígértem neki egy üveg pálinkát.

És a nevemet meg a hangomat felismerve most ezt az ígéretet kérte rajtam számon Bíró László, a falu egykori polgármestere, akivel bekóboroltam annak idején a falut, többek között az ő közreműködésével bukkantam rá a falu utolsó révészére, özv. Kristin Lajosnéra is. Húsz évig volt a férjével révész Kér és Semjén között, de jobbára ő hajtotta a hajót.

Bent laktak az ártéren, közvetlenül a folyóparton állt a házuk. Kicsi volt az, szoba-konyhás, paticsfalú házikó, de Erzsi néni sehol nem érezte olyan jól magát, mint ott. 1978-ban tették le a csónaklapátot. 1958 és '78 között Isten tudja, hányszor megtette az utat Kér és Semjén között, de sose jutott eszébe félni. Csak a '70-es árvízkor, amikor valósággal rájuk szakadt az ár. Akkor elvitte a víz mindenüket. Az utolsó megtakarított forintjukat is.

– Hallottuk, hogy jön a víz, amit csak tudtunk, áthurcoltuk a gát túlsó oldalára, az uram meg feltette a deszkakamora padjára a csizmáját. Igen, de én abban tartottam a megtakarított pénzünket! A kamorát pedig felkapta a víz, s vitte, vitte. A csizmával. Benne a spórolt pénzünkkel… Azt hittem, belebolondulok. De szerettek minket a kéri emberek. Segítettek, pedig ők is bajban voltak. Egyszer Menyhárt Endre bácsi is szól, hogy gyere csak, Erzsi! És a kezembe nyom száz forintot. Hogy vegyek kenyeret a családnak.

Ha most jönne a víz, nem sok esélye lenne a kártételre. Kér meg még vagy nyolc falu közt nemrég építették meg a Szamos–Kraszna-közi víztározót, ahová be lehetne vezetni az áradó Szamos vizét. Ráadásul a másik oldalt a Szamos gátját is megmagasították, kiszélesítették, a töltés lába némely helyen szinte a medret súrolja. Egy ilyen szűk helyen volt a régi révház is, de ma már nyomát se lelni. Itt, a gát tövében állt a falu régi temploma és harangtornya is. A templom falai bizony állandóan vizesek voltak, le is kellett bontani, de a tornyot is arrébb kellett költöztetni.

Réges-régen, még Bölcskei Géza nagytiszteletű úr idejében kezembe adtak a parókián egy régi szerződést, amely a helyi presbitérium és egy bizonyos Matyi György nevezetű ácsmester között köttetett 1881-ben. Az utóbbi vállalta, hogy a Szamos által veszélyeztetett haranglábat egy magasabb helyre költözteti. Mindössze hat pár ökör s egy tucat megszappanozott gerenda kellett a régi mesternek, hogy új helyre gördítse a hatalmas, majd’ negyven méter magas építményt. De nem sokáig állt az új helyén, 1914-ben lebontották.

– Nem kellett volna – sajnálkozik még száz év múltán is az időközben hazaérkező polgármester, Soós Endre. –Az egyik fiatornyába villám csapott ugyan, de maga a főtorony sértetlen maradt, ennek ellenére a presbitérium a bontás mellett döntött. A faanyagból pedig összeeszkábáltak egy ideiglenes tornyot, és a régi, kétszáz éves harangot is elcserélték, mert nem fért el az új helyén.

A régi töltés melletti templom helyett a 1970-es nagy, Szamos-völgyi árvíz után épült új, meghökkentően modern református templom a falu közepén. Kertje felé sétálva egy ismerős ház előtt visz el az utunk, az udvarán valamikor kosárnyi diót tallóztam én a háziasszony, Tóth Lászlóné engedélyével. Közben beszélgettünk. Gáspár Berta néni közel volt már a nyolcvanhoz, és arról mesélt, hogy milyen okos, talpraesett emberek éltek ebben a faluban mindig.

Sokan a gyermekeiket is taníttatták, nem is akármilyen iskolákban. Az ő fia például Debrecenben tanult, tizennégy évesen került el Kérről. „Ó, sírtam én utána annyit, hogy megfüröszthettem volna benne…”, mondta akkor Berta nénénk ötven én múltán is elérzékenyült hangon.

– Az én édesanyám is elmondhatta volna ugyanezt – mondja Soós Endre. Ő is messzire került, a nyíregyházi Kossuth Gimnáziumba, a kollégiumok pedig akkoriban igen szigorúak voltak. De szerencsére kiválóan focizott, az 1980-ban országos bajnokságot nyerő középiskolai csapat kapitánya volt. Az ígéretes pályafutást egy nem mindennapi baleset szakította félbe.

– Nyári edzőtáborba készült a csapat, ahová édesapám el is engedett – meséli. – De az induláskor azt mondta, előbb kaszáljuk csak le, fiam, ezt a töltésoldalt! Úgy is volt, kaszáltunk csendben, mikor megtörtént a baj, elvágtam az Achilles-inamat. Befellegzett az NB I-nek, de a sportot azóta is nagyon szeretem.

A mai torony se kicsi, még ha nem is éri el a régi magasságát. Felépítése a korábbi polgármester, Teremi László ötlete volt, aki nyolcméteresre tervezte – hát, egy kicsit magasabbra sikeredett. Ami egyáltalán nem baj, hiszen ha tényleg nyolcméteres, akkor teljesen eltörpülne az előtte álló székelykapu mellett. A pompásan megfaragott kapu Székelyföldről származik, Oklánd ajándéka. Az apró erdélyi falu lakói közül negyvenheten Szamoskéren tették le a magyar állampolgársági esküt, s így köszönték meg a szatmáriak gesztusát.

A hatalmas építményt Soós Endre hozta haza, de még ma se nagyon tudja, hogyan sikerült szerencsésen megtennie a félezer kilométeres utat. A teherautójáról ugyanis három és fél méter lelógott, kész csoda, hogy gond nélkül megérkezett vele Kérre. Tíz éve ennek, s tíz éve járnak csodájára a helybéliek. A szépségéről beszél Tóth Béla is, aki agarakat és lovakat tart az otthonában.

Megcsodálta párszor a nyolcvanhét éves Bíró Jenő is, pedig ő aztán látott már elég csodát. Vagy húsz évig ő főzte a szamoskériek pálinkáját, de ami még ennél is érdekesebb volt, prímásként évtizedeken át dirigálta a tiszta magyarokból álló kéri „cigánybandát.” Nagy Ferenc volt a brácsás, Bodó István a klarinétos, Soós Arnold a cimbalmos, Menyhárt Lajos meg a bőgős.

– Oh, micsoda bálokon, lakodalmakon muzsikáltunk! – fogad bennünket a százévesnél is öregebb körtefája alatt. A legtöbbet a szomszédos falvakba, Szamosszegre, Tunyogra, Matolcsra jártak, de gyakran vitte őket a szekér távolabbra is: Győrtelekre, Kocsordra, Nagyecsedre. Milyen kalandokat kellett megélniük! Egyszer például bevetették a nagykabátját.

Nem azért, hogy aludjon, hanem azért, hogy maradjon. Vadonatúj nagykabát volt az, de a hajnali induláskor nem volt sehol. „Betakarták vele a lovat”, mondták a háziak, de Jenő bátyánk meglátta, hogy bevetették az ágyba, ám kilógott a sarka. Az a vastag, szürke kabát megvan ma is. Felpróbáltuk, s csak néztünk, hogy mitől olyan nehéz. Volt benne vagy tíz kiló, de abban nem is fázott az ember!

Akkor tudott igazán mulatni a magyar, bizonygatja, de aztán már javít is az iménti sommás ítéletén. Mert, legalábbis Szamoskéren, most is lehet vigadni. Az itteni téli mulatság az ország egyik leghangulatosabb vigadalma. Az Állami Népi Együttes zenekara, s annak prímása, Pál István „Szalonna„ például majd’ minden alkalomkor itt van, s néha még az öreg prímást is ráveszi egy kis közös muzsikálásra.

Jenő bátyánk ugyan kéreti kicsit magát, de aztán, amikor rázendít, hogy „Szamoskéri kertek alatt, régen lement rajta a nap…” – hát akkor az is danol, aki nem ivott semmit.