Maradandót alkotott

Napjainkban is heves vitákat vált ki, hogy nevezhetjük-e államalapítónak Szent Istvánt. Ugyanis az első királyunk előtti időkben is beszélhetünk korai magyar államiságról, a Magyar Nagyfejedelemségről. Ezzel a korszakkal kapcsolatosan még ma is folynak a kutatások, hogy meddig és milyen módon működhetett a kettős fejedelemség, illetve mennyire álltak külön a törzsek, és mennyire volt erős a központi hatalom. Mindenesetre államiság már létezett István előtt is, viszont kétségtelen, hogy ő valami egészen újat hozott létre: ez a keresztény királyság majd’ ezer évig kiállta az idők próbáját, és sok tekintetben a mai Magyarország is ennek az alapjain nyugszik.

István fejedelemmé avatása és Koppány legyőzése után, mint a többi keresztény ország uralkodója, koronát kért a pápától. Ahhoz, hogy ezt elnyerje, a német-római császár támogatását is bírnia kellett. István abban a szerencsés helyzetben volt, hogy II. Szilveszter pápa és III. Ottó császár kiváló kapcsolatot ápoltak – hiszen Szilvesztert korábban Ottó nevelőjeként jegyezték –, és mindketten támogatták a keresztény magyar állam megalakulását.

A császártól még Géza idején, amikor feleségül vette Gizella bajor hercegnőt, kapott ereklyéket és egy birodalmi lándzsához hasonló királylándzsát, ezzel kifejezve, hogy támogatja majd őt a trónutódlásban, és védelme alá helyezi. Néhány esztendővel később pedig István a pápától megkapta a kért koronát – vélhetően a császár biztatására –, így nemcsak Álmos örököseként uralkodott, hanem Isten kegyelméből, és nem lett a Német-római Császárság hűbérese sem. Így vált István a független Magyar Királyság első uralkodójává.

Elsőnek számított

A törzsfők legyőzése és meghódoltatása közben István újjászervezte országát. Ő veretett először pénzt magyar földön, az ezüstdénárt, ő vetett ki adót először alattvalóira hazánkban, és ő adott ki először törvénykönyvet, mindjárt kettőt. Ezek egyházi és világi törvények is, szólnak a magántulajdon vagy az özvegyek és árvák védelméről, gyilkosságról, szándékos tűzokozásról, vitézek és vendégek befogadásáról, a földesurak jogairól, szabadok és szolgák közötti házasság szabályozásáról, templomépítésről, a szentmise alatti helyes viselkedésről, de a boszorkányok megbüntetéséről is.

Az országot vármegyékre osztotta, ezek központja az általában földből és fából épített vár lett, az ispán székhelye. A vármegyében királyi, egyházi és magánföldesúri birtokok is megtalálhatók voltak. Az ispán az egész vármegye felett bírói és közigazgatási jogkörrel rendelkezett, például elvette annak az ökrét, aki nem tartotta be a vasárnapi munkaszünetet. Az ispán a vármegye igazgatásai mellett a rábízott királyi birtokokat és népeket is vezette földesúrként.

Ottót István sógora, IV. Henrik követte a császári trónon, a németekkel való béke kifejezetten jót tett a magyar állam fejlődésének. A tőlünk nyugatra fekvő birodalomnak több hatása is tetten érhető, a tudomány bizonyította már, hogy oklevéladásban, törvényhozásban, pénzverésben, a vármegyék kialakításában is követett német mintákat István – érdemeiből azonban ez semmit sem von le. Olyan sikeres volt István országépítő munkája, hogy noha 1024-ben dinasztiaváltás következett be a Német-római Császárság élén, a néhány évvel később hazánkra törő Konrád császárt visszaverte István, és két évtizeddel később I. András hasonlóképpen diadalmaskodott a németek fölött két alkalommal is.

Uralkodásra alkalmatlan

Nemrég ezeken a hasábokon írtunk a nagy reményű Imre hercegről, aki1031-ben elhunyt. Istvánnak volt még egy fia, Ottó, de ő alig élhetett néhány évet. A király rövidesen kijelölte új utódát: unokaöccsét, a velencei dózse és nővére fiát, Orseolo Pétert. Ugyan ellene szólt velencei származása, a hazai viszonyok felszínesebb ismerete, mellette szólt viszont kereszténysége, és az idős király számára ez döntő érv lehetett.

Bizonyára István jól látta, hogy még udvarában sem mindenki elkötelezett híve az új hitnek, ahogyan azt is helyesen érzékelte, hogy még komoly munkára van szükség a kereszténység megszilárdításához. Éppen emiatt nem döntött unokatestvére, Vazul mellett, aki talán bizánci rítus szerint megkeresztelkedett, de nem remélte tőle művének folytatását. A pogányságba való visszafordulás ráadásul valószínűleg német beavatkozást hozott volna magával.

Vazul mindenesetre nem akarta elismerni Pétert maga helyett örökösnek, és az egyik legenda szerint összeesküvést szervezett, aminek következményeként István előbb elfogatta, majd alkalmatlanná tette az uralkodásra: kitolatta a szemeit, fiait pedig száműzte. A XIV. századi krónikakompozíció szerint még forró ólmot is öntöttek a fülébe, bár ennek hitelét sokan kétségbe vonják.

Kik a fekete magyarok?

Az államalapítás kori történelem különös szereplői a fekete magyarok. Querfurti Brúnó, más néven Bonifác 1003-ban Asztrikkal érkezett Magyarországra, hogy megtérítse őket. Vízi úton jutott el hozzájuk a Dunán, éppen ezért bizonyos, hogy délen volt a lakhelyük. Valószínűleg a Duna bodrogi-baranyai szakaszától a Szörénységig tartott a szállásterületük.

Azonban 1003 és 1008 között eredménytelenül tevékenykedett Querfurti Brúnó, csak 1009-ben erőszakkal térítették meg a fekete magyarokat, miután István hadjáratot vezetett ellenük. Egyes ellenállókat például megvakítottak. Brúnó leírása alapján 1009-ben pápai legátus érkezett Azo vezetésével a fekete magyarokhoz a pécsi püspökség felszentelésére, ezért gyanítható, hogy a pécsi püspökség területén éltek.

Bár biztosat nem tudunk, érdekes kérdés, hogy miért nevezték az itt élőket fekete magyaroknak. Ademarus Cabanniensis krónikás szerint például sötét színű bőrük volt, mint az etiópoknak. Az is lehet, hogy a feketék mohamedánok, kavarok voltak, ugyanis későbbi, XII. századi adatokban jelentős számú böszörményre találunk a pécsi püspökség területén. Mások szerint csupán annyi volt a különbség a fehér és fekete magyarok között, hogy előbbiek előkelőbbnek számítottak.