Hívogató kéz a hegyen

Aki az „Isten tenyerén” üldögélve gyönyörködik a Cserhát lankáiban, bizonyára nem tudja levenni a szemét az alant elterülő takaros birtokról. A hegylábnál futó Szekerce-patak völgyében megbúvó, festői szépségű, néhány házas kis telepet Farkaskútvölgynek hívják. Nevét a szebb napokat látott Farkas-kút gémeskútról kapta, amelynek már csak az alapja maradt meg, a kútgémet régen felfalta az enyészet. Hangulatos gerendaházai, jurtái, a kis tó, a békésen legelésző lovak igazi vidéki idillt testesítenek meg. A „kéz” – amelyet a Farkas­kútvölgy Hagyományőrző és Lótenyésztő SE megbízásából Csíkszentmihályi Benjámin tervezett és épített meg – ehhez az élményegyveleghez tartozik.

De ne szaladjunk a dolgok elébe, először ismerkedjünk meg a birtokkal! Hollókőt elhagyva, a hosszú-hosszú kavicsos úton lassú haladásunk ellenére is jelentős porfelhőt kavarva érkezünk meg a központi házhoz. Három kutyus szalad elénk: Minka, Csillag és Saci. Házigazdánk, Szűcs Mátyás éppen csak köszönt minket, és ígérve, hogy hamarosan visszajön, bepattan a kis villanyautóba, mert segítségét kérik valami ügyes-bajos dologban. Visszatérte után mosolyogva mondja, hogy egyszer valaki azt mondta, itt tizenöt percenként akad valami azonnali megoldásra váró ügy, de az időintervallumot illetően tévedett, itt folyamatosan kell intézkedni, hiszen nincs megállás, tele vannak ötletekkel, tervekkel, épül, szépül a birtok.

– Nem ma kezdődött ez a történet – kezd bele. – Egy krosszmotorpálya helyén vagyunk. A sors akarta, hogy 2008-ban megtaláljuk ezt a helyet, rekultiváljuk – azaz visszaadjuk a természetnek – a lepusztult területet, és önellátásra berendezkedve létrehozzunk egy relaxációs, rekreációs központot. Célunk az értékmentés és az, hogy az ide érkezők a természetbe simulva minél jobban feltöltődhessenek, ki tudják pihenni magukat. Sokan választják elvonulásra a helyet: volt már itt sámán-, jóga- és csikungtábor. Folyamatosan bővítjük a lehetőségeket, rönkházakat és jurtákat építünk. A jurták – van hat-, nyolc- és tízméteres átmérőjű – is kényelmesek, még nászutasjurtánk is van összkomforttal. Lépésről lépésre haladunk, az elsőként emelt rönkházunk Kárpátaljáról érkezett: ott építették fel, majd a részeit megszámozva szétszedték, hogy itt pontosan ugyanúgy tudjuk összerakni.

Meg is nézzük az „első fecskeként” épült házat, majd az egyik épülő jurtába is bepillantunk. Mátyástól azt is megtudjuk – miközben egy épp ott ügyködő mester kérdésekkel halmozza el –, hogy saját csapattal dolgoznak, és az utolsó bútorig mindent ők maguk készítenek.

– Az önellátásra próbálunk berendezkedni mindenben – mondja házigazdánk. – A kunfajta hucul lovainkat ridegen tartjuk harminchektáros legelőnkön, csak télen takarmányozzuk őket. Meg is szoktuk állapítani tavasszal, hogy kissé kikerekedtek. Tizennégy lovunk van, a jóllétükről suttogó is gondoskodik. Hagyományőrző és Lótenyésztő Sportegyesületünk nagy népszerűségnek örvend, sokan szerették itt meg a lovakat és a lovaglást olyanok is, akik korábban idegenkedtek az ilyesmitől.

Közben visszatérünk a központi házhoz, és Mátyást megint elszólítja a kötelesség. Lídiától, a kedves recepciós hölgytől isteni kávét kapunk. Megjelenik házigazdánk családjának legkisebbje, a kétéves Karsa, aki kockacukrot szeretne. Rövid küzdelem után édesanyja, Eszter egyet engedélyez neki. A kisfiú még elárulja, hogy született négy kiscica, de nem mutathatja meg. Titkosak – mondja huncut mosollyal. Szerencsére nővére, a kilencéves Léla – aki éppen a terasz felmosásával foglalatoskodik – közlékenyebb, és elárulja, hogy ő már választott egyet, az ő cicusát Levendulának fogják hívni.

Megtudom tőle, hogy azért jó itt lenni, mert itt minden izgalmas, és hogy szeret takarítani. Újra előkerül Karsa, és miközben ő is szerez egy seprűt, párbeszédükből kiderül, hogy csak a lányok lehetnek boszorkányok, a fiúk inkább varázslók. A tizenkét éves Zille nem kapcsolódik be a dialógusba, de elárulja, ő is szeret itt lenni, és a barátnőit is meg szokta hívni, hogy ne unatkozzon.

– Nehéz innen hazamenni – összegzi a birtokhoz való viszonyukat az édesanya.

Mátyás ismét visszatér hozzánk, és úgy fogalmaz, hogy az „utolsó utáni pillanatban” találtak vissza a földhöz, a természethez. Ha megérkezik a család, kell egy-két nap, hogy visszalassuljanak a gyerekek. De utána úgy simulnak bele a gazdaságba, mintha mindig is ez lett volna a természetes közegük. Fontosnak tartja, hogy a gyerekek természetközelben nőjenek fel. – Szerencsére most nyári szünet van, így sok időt tölthetnek együtt – fejezi ki örömét az édesapa.

Isten tenyerén ülve Ha már a sors keze úgy rendezte a dolgokat, hogy a déli verőn szuszogva, verejtékezve felküzdjem magam a kilátóponthoz, adtam magamnak egy esélyt az elcsendesülésre. Szótlanul merengve ültem Isten tenyerén, az alant zöldellő tájba feledkezve. Izzott a nap, forrt a levegő. Csend volt és béke. Világbéke. Lehunytam a szemem. Szemhéjam mögött aranypontok vibráltak, cikázó gondolataim száguldása csillapodni kezdett. Megéreztem, hogy bármilyen zaklatott is körülöttünk a világ – háború, járvány, infláció –, mindig van választásunk. Választhatjuk, hogy nem engedünk a félelmeket felerősítő híráramlat zajának, választhatjuk a csendet, és akkor meghallhatjuk a lelkünk mélyén cincogó picinyke, biztató kis hangot, amely megsúgja, hogy Isten a tenyerén tart mindannyiunkat. Eszembe jutott a közösségi oldalakon gyakran idézett vers, amelyet sokan Hamvas Bélának tulajdonítanak, pedig nem ő írta, hanem egy kortárs költő. Földes Lívia Isten tenyerén című versének utolsó sorai talán soha nem voltak még ennyire aktuálisak, mint napjainkban: „Láttam sok-sok mosolyt, és láttam a reményt, / láttam az Embert, és láttam a Zenét. / Láttam a Földet szeretetben élni, / láttam a csöndet a széllel zenélni. / Láttam Istent, amerre csak néztem, / miközben éppen az ő tenyerében ültem, / s az ő hangján szólt a szél, / mint anya, ki gyermekének mesél: / Millió apró tükörben láthatod magadat, / hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy.”

Számomra úgy tűnik, hogy házigazdánk folyamatosan pörög, de elárulja, hogy így érzi jól magát, és itt ő is megtalálta a nyugalmat. Egyik ilyen pihenős félórában fogalmazódott meg a kilátóterasz gondolata.

– Társaimmal feljártunk a hegyoldalba elmélkedni, pihenni, és egyszer csak megszületett a gondolat, hogy teremtsünk ide valami olyat, ami még alkalmasabbá teszi a helyet egy pillanatnyi megállásra, elmélyülésre – mesél az ötletről Mátyás.

– Hogy ez éppen ilyen fantasztikus formában valósult meg, az már a Csíkszentmihályi Benjáminnal való közös gondolkodás eredménye. Ő az a „fanyűvő mester”, aki Ozora mesés faépítményeit tervezte és készítette. Egyezett az elképzelésünk – nem szerettünk volna magas kilátót –, tetszett a terve: a „kéztő”, amelyről néhány lépcsőn jutunk fel a tenyérbe, tökéletes hely a pihenéshez, relaxáláshoz, meditáláshoz, de akár a hüvelykujjra is biztonságosan felmászhatunk. A tenyér ráadásul bizalomgerjesztő szimbólum, nyugalmat sugároz. Az is szimpatikus volt, hogy egyetlen fát sem kellett kivágni az építéshez, az alapanyagot a környék holtfái adták. Benjámin saját csapatával érkezett, tőlünk csak annyit kért, hogy az összegyűjtött fákat traktorral húzzuk ki az erdőből az építés helyszínére. A többi az ő dolguk. Téli hidegben dolgoztak: láttam, ahogy csúszkálnak a fagyos terepen vagy éppen tüzet raknak.

Az eredményt ismerjük: csodálatosan érvényesül a panoráma, a Cserhát szelíden hullámzó dombjai, kissé távolabb pedig rálátunk Felső- és Alsótold házaira is. De milyen volt a fogadtatás?

– Magunk lepődtünk meg a legjobbam, ahogy bármikor felnéztünk, egyre több embert láttunk a Kéznél. Miután a rádiós műsorvezető, Vadon Jani is bemutatta Instagram-oldalán, valósággal hömpölygött a tömeg szép kirándulóidőben – számol be házigazdánk, hozzátéve, hogy a helyiek kissé lassabban barátkoztak meg a megnövekedett turistaforgalommal.

– Hollókő után Felsőtold is bekerült az idegenforgalmi vérkeringésbe, hiszen innen is megközelíthető a Kéz. Mára már mindenki megszokta – és meg is szerette –, hogy itt van. Valaki tréfásan meg is jegyezte, mi lenne, ha a másik dombra meg építenénk egy lábat, hogy elmondhassuk, megfogtuk az Isten lábát? Úgy érzem, hogy nemcsak az építményt, hanem minket, „gyüttmenteket” is befogadtak – mesél a helyi viszonyokról Mátyás.

– Ez egy bizalmi folyamat. Látták az évek folyamán, hogyan gondozzuk a területet, nem elvenni akarunk, hanem inkább adunk a természetnek. Figyelemmel kísérik, hogy dolgozunk, velem is legtöbbször munkásruhában találkoznak. Kisegítjük egymást: vannak munkagépeink, ha idejönnek, hogy ki kéne ásni valamit, szívesen segítünk, mi pedig vásárolunk tőlük a terményeikből. Elmondhatjuk, hogy jó szomszédságban vagyunk.

Ezt a mindössze 130 fős Felsőtold polgármestere is megerősítette. – Jó szomszédságban vagyunk a faraskútvölgyiekkel, értékeljük a segítőkészségüket, hogy amiben tudnak, segítenek. A magam részéről örülök, hogy megépítették a kilátót, és a falu többsége is így van ezzel – meséli érdeklődésünkre Nagyváradi István, hozzátéve, hogy jelentősen megnőtt a turistaforgalmuk, hiszen sokan Felsőtold – és nem Hollókő – felől közelítik meg a kilátóteraszt. Elárulta, a megnövekedett forgalommal nekik annyi dolguk van, hogy több szemetest kell még a jövőben kihelyezniük, mert több látogató bizony többet szemetel. Megrökönyödni inkább a kényelmes „kocaturisták” csodálkozásán szoktak, akik autójukból kiszállva sokallják a negyvenperces gyalogutat a kilátóhoz, ami egy rutinos túrázónak meg se kottyan.

Természetesen magam is meg akartam tapasztalni, milyen érzés helyet foglalni „Isten tenyerén”. Az előttünk tempósan haladó turistától jócskán lemaradva, a hőségtől alaposan megizzadva küzdöttem fel magam a Kézhez, de a látvány kárpótolt mindenért. A fürge turista ugyan addigra már eltűnt, de láttam, hogy ha nincs ilyen rekkenő hőség, akkor bizonyára több időt töltenek itt a kirándulók. A bizonyíték a sok-sok kis térdig érő, kőből emelt tornyocska, amelyeket a türelmes elmélkedők építettek.

Lefelé véve az irányt, egy pár kipirult, a hőségtől verejtékező kirándulóval találkoztunk, akiket nem tántorított el a kánikula attól, hogy meglátogassák az Isten tenyerét. A hollókőiek azonban a házaikba menekültek a hőség elől. Kihaltak voltak az utcák Felsőtoldon is. Hollókőn a nagy parkoló őre, Kelecsényi Miklós elárulta, hogy az üres utcáknak csakis a nagy meleg az oka. Amióta megépült a Kéz, azóta – amikor alkalmasabb az időjárás a kirándulásra, túrázásra – még a szokásosnál is több látogató érkezik.