Életműdíj és több ízben az Ipar Kiváló Mestere cím. Kis István alig 14 éves volt, amikor péknek állt. Azóta csaknem hetven év telt el, de ma, 83 évesen is olyan szívvel és odaadással süti a kenyeret a Taron lévő falusi pékségében, mint hajdanán.

A szívvel-lélekkel sütött kenyerek mestere

Többgyermekes szegénycsaládban nőtt fel a Nógrád megyei Tar községben. Már nyolcéves korában dolgoznia kellett, hogy segítse családját a boldogulásban. Heten voltak testvérek. István negyedik gyermekként vigyázott a kisebbekre, segített a ház körül, ebédet vitt a határban dolgozó édesapjának, aratáskor a munka végéig ő is beállt a marokszedésbe. Korán hozzászokott a munkához.

Tizennégy évesen kezdett dolgozni a szomszéd falu, Nagybátony pékségében. Abban az időben szénnel fűtöttek, kézzel dagasztottak, és pakolni kellett a csaknem nyolcvankilós liszteszsákokat. Nem volt az gyereknek való – meséli. Pláne, hogy a munkaidő este tíztől reggel hétig tartott.

Napi 9-10 órát dolgozott, és vasárnap is menni kellett, hogy hétfő reggelre a friss, illatos kenyerek ott sorakozzanak a pékség és a környező falvak boltjainak polcain.
Az idősebbektől gyorsan elleste a technikát. Akkoriban falun minden háznál volt kemence, s ő maga az első kenyeret édesanyja kemencéjében sütötte a bekészített hozzávalókból, amikor anyja gyengélkedett.

Mikor 1951-ben dolgozni kezdett, a nagybátonyi pékség a földműves-szövetkezeté volt. Aztán 1953-ban átvette a Nógrád Megyei Sütőipari Vállalat, amely tanfolyamokat is indított. Ezt elvégezve István sütőipari szakmunkás-bizonyítványt kapott.

Egy év múlva mégis felhagyott a kenyérsütéssel, elment a salgótarjáni acélgyárba. Telt az idő, és belátta: ez nem az ő útja. Újra sütőlapátot ragadott, visszatért a kenyérsütéshez. Az öt év, amit az acélgyárban töltött, nem veszett kárba, hasznát vette az ott tanultaknak: a pékségben lévő gépek karbantartását a mai napig ő végzi, a kenyértartó kocsikat is ő hegesztette.

Miután 1970-ben mestervizsgát tett, ifjú pékmesterként édesapjával és egyik öccsével Taron megnyitotta a saját pékségét. A két sütőteres magyar téglakemencét, amelyben 1972 tavaszától sütötték a kenyeret, ők maguk építették. Később vásároltak dagasztót, egy etázs (emeletes, többkamrás) és egy forgókocsis kemencét, amelyekben már fi­nompékárukat is sütöttek.

Kis István munkáját nemcsak a vásárlók, hanem a szakma is elismerte. Több alkalommal megkapta az Ipar Kiváló Mestere címet. A legbüszkébb az Életműdíjra, amelyet 2008-ban a Magyar Pékszövetségtől vehetett át. Pista bácsi 83 évesen is fáradhatatlanul dolgozik tovább, miközben igyekszik minél több időt tölteni az unokájával is.

A sütőlapátot ugyan részben már átadta a fiának, akit ő tanított a szakmára, de mindennap ott van a pékségben – sütni, besegíteni, vagy csak a fél szemét rajta tartani élete munkáján. Mert aki egész életében dolgozott, nem tudja egyik napról a másikra abbahagyni.

Kis István birodalma igazi falusi pékség. Bútorzatában és választékában szerény, ízeiben mégis páratlan, utánozhatatlan. A kenyér, a ropogós kifli és zsömle mellett házias pogácsa, vaníliás és kakaós csiga, fonott kalács, túrós táska és ízletes rétesek is készülnek.

Annak ellenére, hogy kieső helyen vannak, ma is sokan betérnek ide, és jönnek távolabbról is a vásárlók, köztük megannyi visszatérő vendég. Mert gyermekkoruk ízeit idézik az itteni kalácsok, s a kenyérben nemcsak kovász van, hanem szív is. Rendíthetetlen odaadás, egy tisztességben és munkaszeretetben megőszült idős pékmester egész élete.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.