Az utolsó postakocsi

Messiásként várják. Az ország egyetlen lovas postása alkalmanként hetvenhat kilométernyi útvonalat jár be a gátéri tanyavilágban. Kulik István levelet, újságot, nyugdíjat visz házhoz – és ezeregy dologban segít. Vele tartottak munkatársaink is.

LakóhelyemBorzák Tibor2012. 09. 23. vasárnap2012. 09. 23.

Kép: Gátér, 2012. szeptember 08. Kulik István lovaspostás. Fotó: Ujvári Sándor

Az utolsó postakocsi
Gátér, 2012. szeptember 08. Kulik István lovaspostás. Fotó: Ujvári Sándor

Zötykölődünk a kétkerekű kordén. Kati, a tizenegy éves nóniusz kanca húzza, kilenc esztendeje áll a posta szolgálatában. Mellette csikója, Szultán fickándozik, ő még tanulja a „szakmát”. A gyeplőt Kulik István kezeli, noha hű társai már maguktól is bejárnák a dűlőutakat. Ismernek minden fát és bokrot, minden kanyart. Nyáron még csak istenes itt kocsikázni, lehet élvezni a határtalan szabadságot is, de zimankó idején, sárban, hófúvásban és jégen már veszélyesebb nekivágni a távnak.

A kézbesítő hajnalban kel. Előbb a faluban hordja szét a küldeményeket, aztán nyakába veszi a külterületet. Általában délelőtt kilenc körül szereli fel a kocsit, amit maga a vezérigazgató csináltatott neki egy nagykőrösi mesterrel. Ráfestették a Magyar Posta emblémáját, amúgy is a cég tulajdona. A lovak viszont Kulik gazda állományába tartoznak, munkáltatója átalánydíjat fizet utánuk, hogy legyen miből eltartani őket. Már Kati anyja és nagyanyja is ezt a mesterséget űzte, utóbbi tizenhat évig.

– Én meg negyedszázada szegődtem el lovas postásnak, miután az elődöm nyugdíjba ment – meséli ötvenhárom esztendős riportalanyunk. – Ilyen sokáig Gátéren még nem dolgozott kézbesítő. De már egyre nehezebben bírom, túl vagyok egy infarktuson, a gerincemmel is bajok vannak.

Persze nem tudná abbahagyni. Mindig imádta az állatokat, a természetet. Katonaidejét a kiskunhalasi lovas határőrségnél töltötte. Aztán juhász volt a téeszben. Sikeres fogathajtó, ilyetén pályafutását díjak, serlegek, oklevelek fémjelzik. Mivel jószágokat tart, földet művel, gazdálkodik, még soha nem ment el a feleségével nyaralni, pedig lassan már harmincöt éves házasok; a Balatont is csak egyszer látta életében. Ha mégis szabadságot akarna kivenni, megoldják a helyettesítését, de lovas kordéval rajta kívül más nem indul útnak.

– Pityu aranyos ember. Mindenben segít. Egyszer még az inszeminátort is kihívta, mert folyatott a tehenünk – mondja kissé pironkodva Fazekas Ferencné, Ica néni, aki kilenc éve költözött a takaros gátéri tanyára Tiszaalpárról.

A halk szavú, mosolygós postás összekötő kapocs a faluval. Nemcsak a híreket hozza-viszi, hanem sokaknak bevásárol, gázpalackot cserél, kiváltja a gyógyszert, mentőt hív, szociális gondozót küld a betegekhez, ebédet intéz a nélkülözőknek. Mint egy tanyagondnok. Ezeket szívességből, barátságból teszi, hiszen régóta ismeri a pusztaiakat, tegezi őket. Huszonöt év alatt sok mindent látott. Legjobban a halálesetek viselik meg. Többször előfordult, hogy holtan talált egyedül lakó idősekre. Egyszer még akasztott ember is került a szeme elé, akivel ráadásul jó barátságban volt. Ahogy a következő kézbesítési címre araszolunk a kordéval, felemlegeti azt a meghibbant öregasszonyt, aki köténye alatt baltát rejtegetett. Bizony, bátorság kellett ahhoz, hogy megközelítse. Halálról, gyilkosokról hadovázott. Kulik azonban „megszelídítette”, kenyeret, zsömlét, szalámit vitt neki, miután megtudta, hogy a szerencsétlen pára paréjból főzött magának levest.

– Karcsi bácsi! Merre van? Jöjjön elő! – kiabáljuk együtt a következő tanyán. A nyolcvankilenc esztendős Kovács Károlyt hívogatjuk. Körbejárjuk a lepusztult vályogházat, zörgetjük a kukoricást, tanácstalanul toporgunk a gémeskutas udvaron – az öreg sehol. Aztán a sasszemű postás észreveszi a birkáit távolabb őrző bácsikát, aki fénykorában kocsis volt a téeszben. Valaha a környéken csak Kovácsok laktak, öt rokona is élt itt, úgy is hívták a helyet, hogy Kovács-sor. Mára kihaltak, egyedül ő maradt itt hírmondónak. Ide látszanak a közeli város, Kiskunfélegyháza tornyai, ahol családi háza van, ám hallani sem akart soha arról, hogy oda költözzön. De nem ez a jellemző: megszűnőben van a tanyavilág.

Az „utolsó mohikánok” annak is örülnek, ha rájuk néz valaki. Az a valaki pedig történetesen Kulik István. Mások nyugdíjat, családi pótlékot vagy egyéb pénzküldeményt várnak, napra pontosan tudják, mikor juthatnak hozzá. Ajánlott vagy elsőbbségi levél ritkább errefelé. Vinni kell a szórólapokat, a reklámújságot, sőt újabban biztosítást is köthetne bárki, csakhogy aki szegény, annak ilyesmire nem jut forintja. Az újságok közül a Szabad Föld a legnépszerűbb, s mivel pénteken kísérjük a gátéri postást, láthatjuk, hogy előfizetőink milyen nagy örömmel veszik át kedvenc olvasnivalójukat.

Porol az út utánunk. Néhány címre elmegyünk még, és vége a napi körútnak. Elbúcsúzunk az ország utolsó lovas kordés postásától. Ha egyszer majd ő is elbúcsúzik és nyugdíjba megy, az általa képviselt különlegesség eltűnik. Akkor majd zöld ládákat szerelnek fel a fontosabb dűlőutak kereszteződésében, és fordul a kocka: a tanyasiaknak kell elzarándokolniuk naponta a kijelölt csomóponthoz. Személytelenné válik az egész – és elmúlik a varázs.

Ezek is érdekelhetnek