Se pénz, se munka, se pulya

Ezer oka van annak, hogy az ember korcsmába menjen. Megfájdult a foga, zsörtölődik az asszony, eltört a birka lába, ellopták a kiserdőt, megbukott a gyermek – vagy csak úgy megszokásból. Unalomból, mert mit kezdjen magával az ember, ha hétszámra, hónapszámra nincsen munka.
Így van ezzel a legtöbb kistelepülés Magyarországon. Hogy lenne akkor másképp Szatmárban, ami a legtávolabb van Budapesttől! Rápolt nem nagy falu, alig kétszázan lakják, de azért az mellbe vágja az idegent, hogy itt állandó munkahelye mindössze tíz embernek van.
– Azoknak is a fele a megyén kívül – emeli fel a mutatóujját a helyi korcsma egyik vendége, Csehi Ernő.
A Hajdú-Bihar Megyei Építőipari Vállalat egykori műszaki ellenőre még viszonylag a szerencsések közé tartozik. Épp időben esett át egy komolyabb, de azért nem végzetes operáción, ami után leszázalékolták.
– Ha nem jön az a betegség, nem tudom, mihez kezdtem volna – fújja le söréről a habot. – Mert a céget szétszedték, az embereket szélnek eresztették. Egy darabig még én is ott lézengtem Debrecenben, de aztán feltettem magamnak a kérdést. Mi a fenét keresek én ebben a nagy, büdös városban, amikor otthon van a szülői házam. Hazajöttem. Életem legjobb döntése volt. Igaz, az aszszony visszament Debrecenbe, mert nem bírta megszokni  a falut, de én azóta is áldom az eszem.
– Persze, mert megszabadultál a gyeplőtől! – kiált át ekkor valaki a pult mellől, amin a korcsmáros, Heinrich Schorno is elmosolyodik halványan. Nagy szó ez, mert Heini nem nagyon szokott mosolyogni, ha családi ügyek kerülnek szóba.
Itt hagyta őt is a felesége.