Ha kitör a morzsaháború

Számos vígjáték meglovagolta már azt a helyzetet, mikor a főhős valami okból kénytelen mindig igazat mondani, ám emiatt hamarosan felpofozzák, kirúgják, nevetséges helyzetbe kerül. Hogy emberi játszmák révén próbálunk boldogulni, azt a hatvanas években az amerikai Eric Berne írta meg sikerkönyvében. A Játékos látszólag betartja az erkölcsi elveket, de a mélyben egész másért hajt. Ha a főnöknek hízeleg, akkor a fizetésemelésért játszik élmunkást, ha a kedvesének bókol, akkor egy légyottért alakítja a hősszerelmest. Az ember néha az egész életét felteszi a partira.

Hogyan lehetséges, hogy a házaspár minden reggel összevész a morzsás asztalterítő fölött, holott nincs is igazán nagy bajuk egymással? – tette fel a költői kérdést a Mesterkurzus legutóbbi előadásán Szendi Gábor. A pszichológus szerint a játszmázás egyidős az emberrel, és illúzió, hogy abbahagyható volna. A morzsaháború hátterében például hatalmi versengés folyik. Látszólag azért csap patáliát az asszony, mert az ura nem söpörte le az asztalt, de valójában arra tör, hogy felülkerekedjen a párján. A férfi pedig szívósan küzd, hogy ezt ne engedje. A házastársi „erőpróba” egész odáig fajulhat, hogy a nejnek, mondjuk, csak akkor támad kedve az összebújáshoz, ha a társa előbb felszerelte a kispolcot – ellenkező esetben rátör a fejgörcs...

A házimunkákba belefulladt asszonyok gyakorta mártírt játszanak. Az alkoholista emberek feleségei például olyannyira a megmentő szerepét húzzák magukra, hogy válás után újra és újra borisszák mellett kötnek ki, remélve, hogy majd mellettük a férfi megváltozik, leteszi a poharat. Aki otthon az áldozat szerepét tanulta, az újra és újra egy agresszív, pofozkodó pasiba szeret bele. Akad nő, akinek az a játszmája, hogy „minden férfi disznó”. Az ilyen lány kihívóan öltözik, ám mikor mély dekoltázsán és miniszoknyáján felbátorodnak a hímek, felháborodva kikéri magának. Viszont igazolva látja tételét.

„Most rajtakaptalak, te gazember!” – ez is egy tipikus játszma neve. Azok űzik ezt, akik úgy érzik, rajtuk kívül mindenki becstelen. Élvezettel pereskednek, és erkölcsi fölényük birtokában szégyenítik meg ellenfelüket. Ők azok, akik bizalmatlanul nézik a bolti eladó kezét parizermérés közben, hogy lecsapjanak, mikor átveri őket.

Az őszinte, harmonikus érzelmi kapcsolatokban, ahol kialakul az egyensúly, már nincs szükség játszmázásra – így vélekedik Bagdy Emőke pszichológusprofesszor. Úgy gondolja, a két nem kiegészíti egymást, hiszen a férfiak a hatalom, a nők pedig a szeretet erejével élnek. Ha csak szeretet volna, „mézmocsárrá” válna a föld, ám ha csak az urak uralkodnának, hamar tönkrevágnák a világot. Alaphiba azonban, ha a partnerek egymással vetélkednek, és magukat kiáltják ki tökéletesnek. Ugyancsak kilátástalan háborúságba torkollik, ha az egyik azzal nyaggatja a társát: változz meg! Akinek folyton az orra alá dörgölik a hibáit, az már csak dacból se változik egy fikarcnyit sem.

A játszmázás ősi fegyver: állítólag kedvenc ebünk is ezzel él, mikor búbánatos képpel az asztalhoz somfordál, és addig néz hű kutyaszemekkel, míg nem kap egy potya falatot és egy simogatást.

Hát mi, emberek is valami hasonlóra játszunk...