A játszmák ördögi köre

Az emberi játszmák napjaink stresszes és bizonytalanságokkal teli időszakában még inkább jelen vannak az életünkben. Eric Berne amerikai pszichiáter okfejtése szerint a társas viszonyokat az úgynevezett játszmák határozzák meg, melyről „Emberi játszmák” című könyvében szolgál tanulsággal bárki számára.

Mint azt már életünk hajnalán megtapasztalhattuk, az ember társas lény, s mint ilyen, kölcsönhatásban él másokkal. Teljesen egészséges és természetes állapot, ha igyekszünk hatni másokra, és valamilyen reakciót kiváltunk a környezetünkben élőkből. Ez persze lehet negatív és pozitív is, attól függően, hogy miként közeledünk a többiekhez.

Aki képtelen alkalmazkodni, tekintettel lenni másokra, hamar idegesítő és kellemetlen figurája lesz közösségének. Berne szerint azokat a stratégiákat nevezzük játszmáknak, amikor a környezetünkből élőkből kiváltjuk a várt reakciót. Ez persze semmiképpen nem tévesztendő össze az őszinte beszéddel, amikor nincs más célunk, csak feltárni és megosztani a másikkal lelkünk legmélyebb titkát, örömét, fájdalmát.

Figyeljék csak meg a gyermekeket! A legtöbbször úgy próbálják felhívni magukra a szüleik figyelmét, hogy sírnak, hisztiznek, vagy éppen belebeszélnek a felnőttek társalgásába. Nos, ezekre a kisded trükkökre érdemes jól figyelni, és még idejében elmagyarázni gyermekünknek, hogy mennyire igazságtalan velünk, mi ezt sosem tennénk vele, s kérjük meg, ő se tegye máskor. Vagy mégis? Mi is megtesszük, s éppen hogy tőlünk tanulja a zsarolás technikáját, csak gyermeki változatban?

Bizony, játszmáznak a felnőttek, méghozzá mindennap. Például a reggeli rohanásban, amikor a férj nem találja a kedvenc alsónadrágját, s emiatt a feleségével veszekszik, mintha az az ő hibája lenne. A feleség persze erre nem azt mondja: „Szívem, a gyerekek tízóraiját készítem, kérlek, keresd meg a nadrágodat” – helyette ndulatosan odakiáltja aférjének: „Piszokul elegem van abból, hogy mindenért engem hibáztatsz, mindent nekem kell elvégezni, ahelyett, hogy kiszolgálnád magad egy vacak alsógatyával!” Ismerősek ezek a jelenetek?

De még akkor is, ha már elváltak a párok, megesik, hogy feldolgozatlan sérelmeiket mázsás súlyként cipelik. A volt férj, aki önmaga számára is nyilvánvalóan alkalmatlan a családi közösség elfogadására, ahelyett, hogy ezt belátná, inkább kellemetlenkedő megjegyzésekkel szurkálja ex-nejét. Egy okos asszony azonban ezen már csak mosolyog, s tudja, hogy az ezredik hasonló játszmás megjegyzésre egyszerűen tilos reagálnia, mert csak a saját energiáit gyengíti. Ugyanis a volt férjnek az önsajnálat, felelősséghárítás és bűntudat ébresztése a fő célja. De ismerős az a volt feleség is, aki sosem mulasztaná el „felvilágosítani” a gyerekeket, hogy apjuk már csak ilyen (milyen?), sosem fog megváltozni...

A pszichiáter ekként ír nagy sikerű művében: „Ha nem simogatják a gerincagyadat, kiszikkad – ha nem kapsz elég figyelmet és szeretetet, sótlanná válsz, és önértékelési gondjaid lesznek.” Amikor lezárul az anyához fűződő intim kapcsolat időszaka, az ember élete végéig dilemma elé kerül, melyben sorsa és életben maradása a tét. Egy színésznek, művésznek napi száz simogatás is kevés, hogy gerincagya ki ne szikkadjon, ámbár meglehet, cserébe ő esetleg semmit nem ad, csak „bezsebel”. Egy hétköznapi, földön járó embernek a napi 17 érintés is elég lenne a lelki békéjéhez. Vajon megkapjuk-e?