A hűtőszekrénykaja

Elvetemültségükre jellemző, hogy ők is a Nouvelle Cuisine-t emlegetik, amit Franciaország talált fel még a hatvanas években, hogy aztán egyszer és mindenkorra befejezetnek is nyilváníthassuk a francia konyhát…
A vesztükbe rohanók nem átallnak munkásságukat dicsőítve arról írni, hogy reformjaik során nem szenvednek majd csorbát a hagyományos ízek; ha valamire, hát erre aztán vigyáznak… Hogy mennyire, nézzük például a magyar gulyás Nouvelle Cuisine-os változatát. (Előre szólok, gyenge idegzetűek azonnal hagyják abba az olvasást!) Tehát:
Marhacsontból alaplevet főzünk. A burgonyát kifúrjuk, megtöltjük zellerpürével, pároljuk. Paprikát és apró paradicsomot sütünk. Gulyásmártást készítünk – a kissé nagyvonalú receptből nem derül ki, hogy miből is, de gondolom, hogy szalonnán hagymát, kockazellert pirítanak, hozzá pirosparikát tesznek, mifene… –, s akkor, most tessék kapaszkodni: „ha a vendég rendel, egy darab vékony bélszínt dobunk az alaplébe, majd megfőzzük (3 perc), és a zöldségekkel tálaljuk.”
Hogy rohadna le a kezetek! Apa alapjaiban egy békés ember, de előre szólok, nem állok jót magamért, ha gulyás helyett valahol ezt a novelle-t hozzák elő a cuisine-ból…
Március van – nagyjából két választásunk lehet. Vagy elmegyünk a Pilvaxba, vagy a rovat címének megfelelően: Apa főz.
Az előbbi egy évek óta tartó különleges íz-élmény: a márciusi ifjakról elhíresült vendéglő 12 pontban tálal fel ilyenkor 48-as étkeket, eddig 1848 forintért. (Bár lehet, a javuló életszínvonalnak megfelelően az idén módosul az évszám, mondjuk 11 848-ra…) Ilyenkor aztán mézes szilvapálinkával kezdjük a forradalmi kedvet erősíteni, aztán a nemzeti trikolór színeiben pompázó sajtgömbök, szarvaspástétom és sonkahabbal töltött tojás következik, utána a győzedelmes huszárok slambuclevese, harcmezei füvekkel ízesített báránybugyor, nemzeti színekben pompázó saláta, zászlórúdra fűzött haldarabok és megejtett szűz, hogy az obsitként felajánlott sarokházról és diófagylaltról ne is szóljunk.
Apa – lassan már készülődve a kertbe – ilyentájt összedob egy hűtőszekrény-kaját, topfban. (Az eredeti ötlet a rossz lányoktól ered, akik feltalálták a lotyó-spagettit. A recept: két kettyintés között gyorsan megfőzöl egy kis tésztát, s ráöntöd mindazt, amit éppen a hűtőszekrényben találsz…)
A beáztatott topfot kibéleljük szalonnával. Rákerül egy jó kilónyi sertésdagadó – ha a Feleség is enni akar, kicsit több. Majd nyílik a hűtőszekrény: paprika, paradicsom, maradék mirelit zöldség – a borsótól a mexikóiig bármi – füstölt kolbászvég és persze kilónyi, kisebb darabokba aprított krumpli. Ráküldünk negyed kiló gombát, egy-két szétmorzsolt leveskockát, sózzuk, borsozzuk, paprikázzuk az anyagot; a legfontosabb: fölöntjük vagy három-négy deci fehérborral. (Őszintén szólva nem tudom, ehhez miért iszom fehéret, de ez már csak így alakult…) Fedő fel, s jó óra múlva máris lehet nézgelődni, forgatni, rakosgatni a keveréket, miközben ugyebár a fehér üvegek is folyamatosan cserélődnek. Amikor már az egész lakásban érezni a csodás illatokat – a Feleség szerint kaniszagot –, igyunk egy gyors pálinkát, mert fontos pillanathoz érkeztünk. Fedő le (ha lehet, kesztyűben közelítsünk az edényhez…), s mintegy negyed kiló rokfortot morzsolunk a húsdarabok tetejére. Majd vissza az egész a sütőbe, míg a kékfehér sajt szépen ráolvad a szégyenében elpirult sertésre.
Ha közben elfogyott a fehér, hát piros borral tálalom. (Anyád, Nouvelle Cuisine!)