Ezt írtuk anno...

1947.
A Budapesti Közlekedési Kiállításon több mint tízezer ember fordult meg a 42 teremben. A Posta-teremben egy televíziós-rádiókészülékre figyeltünk fel, amellyel nemcsak hallani, hanem látni is lehetett a műsort.

1957.
Nem ilyen a paraszt! – gondoltam Kodolányi János legújabban felújított nagyszerű színművét, a Földindulást látva. Másként vélekedett Páger Antal alakítását látva a színház folyosóján az a rúzs és púder mögül alig-alig látszó hölgy, aki „milyen igazán paraszti” szavakkal lelkendezett, de aki – becslésem szerint – magyar parasztot legfeljebb iskolai tankönyveiben láthatott… Páger ugyanis, afféle operett-paraszt módján a padlóra köp, aztán ráadásként könyékig nyúl a szájába, ízetlenkedik. Mire való ez? Öncélú mulattatás talán? Pedig kár lenne elfelednie, hogy az 1930-as években az Ormánságban is ízléssel bíró emberek szántottak-vetettek. Vagy a Dél-Amerikában töltött tíz év alatt ezt elfelejtette volna…?

1967.
Népi ellenőrök vizsgálták a Szolnok megyei sütőipar helyzetét, s bár a mennyiséggel többnyire elégedettek voltak, a minőséget illetően rengeteg problémával találkoztak. Az újszászi termelőszövetkezet hatos számú boltjának udvarán például taligával szállítják a kenyeret. Az ellenőrzés alkalmával az út olyan sáros volt, hogy félcipőben nem is lehetett közlekedni benne. A kosarakat nem takarták le, s a népi ellenőrök, kérdésükre – mit csinálnak akkor, ha esik az eső? – azt a választ kapták, hogy „akkor jobban sietünk…” A kiszállítások során megsérült kenyeret ugyan kicserélik, de aztán az egész mennyiséget rásózzák az utolsó kiskereskedelmi egységre, mert a kocsin csak annyi kenyér van, amit a boltoknak előzőleg már leszámláztak.

1977.
Kérdezik a versenygyőztes parasztasszonyt: minek tulajdonítja, hogy magyartarka tehene több tejet ad, mint a méregdrágán vásárolt Holstein-friz a nagyüzemi istállóban. „Én nem tudom – vonja meg a vállát –, csak azt figyeltem meg, hogy ha mondjuk nagymosást csinálok és egész nap nem megyek az istállóba, akkor két-három literrel kevesebb a tej. Pedig, ha bemegyek, akkor sem csinálok semmit, legfeljebb ráütök a Riska farára, vagy szólok hozzá egy-két szót, de ha nem lát – kevesebb tejet ad.” Hát igen. Ilyen: „gazda szeme hizlalja a jószágot” nagyüzemi technológiát még nem talált fel senki…

1987.
Országosan is egyedülálló kezdeményezés történt Sajószentpéteren. A tanács a lakosság véleményét kérdezte arról, hogy bevonják-e a Pepsi-büfé és a Keresztanyám kocsmája szeszesital-árusítási engedélyét. Nos a véleménynyilvánítás eredményét a legutóbbi tanácsülésen ismertették. E szerint egyik vendéglátó-ipari egységre sincs szüksége a sajószentpéterieknek, az egyikből legyen közért, a másikból pedig olcsó ruhát árusító üzlet. Mi lesz a kocsmák bezárása után a törzsközönségükkel? Nem kell félteni őket: további 13 italmérés található a faluban…

1997.
Mi segíthet a parasztságon? Először is a termelői árakat kell a fogyasztói árakkal összhangba hozni. Mégis csak hajmeresztő, hogy a 15 forintos búzából sütik a 120 forintos kenyeret. Sokan emlékszünk még arra, hogy abban a sokat átkozott Horthy-rendszerben 12 filléres búzából sütötték a 18 filléres kenyeret. Nem panaszkodott sem a malmos, sem a pék. Mindebből kitűnik, hogy most valakik hihetetlen nagy hasznot vágnak zsebre. A kormány részéről mindig az a válasz, kérem, mi nem avatkozhatunk bele, mert szabad kereskedelem van. Csakhogy ez szabadrablás! Röviden vázolom, mennyi egy hektár föld megművelése. Szántás 7350, vetés 4550, műtrágya 16 000, a kiszórás 3000, növényvédelem 7500, gyomirtás 7000, aratás 10 500, a szállítás 6000 forint. Mindez 61 900 forint, az ennyiért megtermelt 40 mázsa búzáért pedig csak 60 ezret adtak.