Ezt írtuk anno...

1947.
Az utóbbi hetekben a fővárosban és vidéken a legkülönbözőbb képtelen rémhírek tartják izgalomban a hiszékeny embereket. A rendőrség nyomára bukkant az álhírek forrásának. A váci fegyházban Ternegg volt nyilas vezérezredes cellájában egy kétoldalas levelet találtak, amely a legképtelenebb politikai kitalálással és demokráciaellenes rágalmakkal volt tele. A levelet a cellába Terneggné juttatta, akinek divatszalonja volt a fővárosban; ide jöttek össze az elitélt nyilas előkellőségek asszonyai, akik szinte versenyeztek az álhírek kitalálásában. A rémhír-központot a rendőrségnek sikerült felgöngyölítenie.

1957.
Az aratás a parasztember legnagyobb igénybevételét jelenti. Még nem is olyan régen, ilyen idő tájt a summások és a napszámosok tízezrei utolsó szalonnájukat és erejüket adták a munkába, hogy a jövő évi kenyeret megkeressék. Ma is dolgoznak szerződéses munkások, napszámosok; milyen az ő helyzetük a szocialista nagygazdaságban? Gál Albert – egykori cseléd –: „Napi háromszori étkezés 8,50-ért olyan ellátást nyújt, hogy felnőtt létemre nem tudom mind megenni.” Brennárik Erzsébet el is mond egy étlapot: „Tegnap délben babgulyás, almás pite és cseresznye volt, este rántott hús, burgonya és saláta.” A távolodva is hallható vidám énekszó meg azt mutatja, hogy nemcsak kalóriában nincs hiány, de jókedvben sem.

1967.
Kétségbeesett falusi asszony jött a szerkesztőségbe. Segítsük felkutatni azt a jó fellépésű budapesti fiatalembert, aki csaknem fél évig udvarolt, és házasságot ígért a jászsági család szemefényének, a most érettségizett Marikának. Közben hónapokig vendégeskedett a menyasszonyjelölt családjánál. „Azt mondta, vizsgára készül, s a pesti lakásában zavarja az állandó telefoncsöngés, mi meg úgy gondoltuk, illendő ilyen esetben a jövendőbelinken segíteni. Rendelkezésére bocsátottuk hát a tisztaszobát, etettük, itattuk, sőt, igen diszkréten kisebb anyagi támogatást is adtunk neki, ő meg úgy ígérte, az utolsó szigorlat után jegygyűrűvel jön vissza.” Azóta is várják a vőlegényt, akiben annyira bíztak, hogy még a teljes nevét és a címét sem tudják. Segíteni legfeljebb úgy tudunk, hogy mások számára tanulságként megírjuk a történetet…

1977.
Találkoznom kellene valakivel, de a megbeszélt időpontban én még a dolgom után lótok-futok. Telefonálok hát a találkahelyre, hogy az illető ne várjon hiába. – Nárcisz presszó? – kérdem. Érdes férfihang válaszol: – Téves kapcsolás, ez a bolondok háza. Eltévesztettem a számot, gondolom, és újra tárcsázok. – Nárcisz presszó? Az előbbi érdes férfihang válaszol: – Igen! Itt Ferenc József az Osztrák-Magyar Monarchia császára és királya. Mit óhajt, kérem?

1987.
Lakodalom volt a Miskolc melletti faluban. Egy kenderesi gyerek ugyan nem volt meghívva, de azért ott sürgölődött a forgatagban. A falu sihederei mutattak neki egy embert, aki 5000 (!) forintot fizetett a menyasszonytáncra, sőt, később megmutatták a „krőzus” házát is. Több se kellett a kenderesi gyereknek, bemászott a nyitva felejtett ablakon, s rövid kutakodás után megtalálta a ruhásszekrénybe rejtett – Szabad Földbe csomagolt – száztízezer forintot, aminek egy részét új Zsigulira szánták. – Rögtön tudtam – mondta később a férfi a rendőrségen –, hogy oda lett az összes pénzünk, ahogy megláttam a szekrényből kiszórt ruhákat. A feleségem csak sikoltozott, mire rászóltam: ne visíts, Teri. A Zsiguli már elrepült!

1997.
A 33. Szabad Föld Kupa-döntő! Öröm és boldogság leírni: idáig jutottunk. Reméljük, megérjük ezzel a kupával a XXI. századot. A Bozsik stadionban két, futballban nemes község játszotta a döntőt. Szép és megható volt a finálé. Jöttek a két helységből: Kamondról és Felsőszentmártonból a szurkolók. Profikat megszégyenítő lelkesedéssel focizott a két csapat, örült, tapsolt a két szurkolótábor. A díszes serleget és a 17 rend felszerelést Felsőszentmárton kapta, a döntőben 2:1-es győzelmet arattak.