A gombáscsülök

A dolog úgy áll, hogy bár már legutóbb is panaszoltam: sajnos lassan vége a kerti sütögetésnek, de ez a szép őszutó rácáfolt a baljós jóslatokra. Ezért aztán Apa egy verőfényes vasárnap ismét csak hóna alá csapta jólfésült bográcsainak egyikét – a jegyzőkönyv kedvéért: a vörösrezeset –, hogy felügetvén a telek végi erdőbe, megalkossa minden idők legfigyelemreméltóbb csülkös gombapörköltjét (esetleg gombás csülökpörköltjét, ahogy tetszik). A Feleség észlelve az előkészületeket, még megpróbált némi akadályt gördíteni a világhír felé igyekvő Apa útjába kérdezvén: hová is lesz a séta annyi sok üveggel, de a választól, miszerint itt Guinness rekord-kísérlet zajlik, amiben nem tanácsos, ha megakadályozna, csak legyintett, szóval neki ma megint nem lesz mit ennie, merthogy megint csülök, megint pörkölt… Apa háta mögé rejtve a pálinkát, meg a demizsont, fogával tartva a bográcsot csak nehezen nyögte ki: anyukám, szó nincs itt csülökről, ez most gombáscsülök lesz, de a Nő csak legyintett.
Nem értem. A Feleség folyamatosan azt állítja, hogy én soha nem figyelek rá. (Legalábbis azt hiszem, hogy ezt mondta.)
Na, de irány a hegy (leve). Velünk tart két jól fejlett csülök, egy nyers és egy füstölt, negyed kiló erdei gomba, amit, ahogy kell egy fejkendős nénitől vettünk a piacon, aki orvosi igazolást is lobogtatott (remélem, nem a sajátját, hanem a gombáét), két-három fej vörös- és két-három gerezd fokhagyma, némi pirospaprika, egy-két paprika, paradicsom, szokásosan. Megérkezvén iszunk, ugyancsak szokásosan, gyorsan és mindenfélét. Mielőtt benyomnánk, még elárulom, hogy mi is történ előző nap a csülkökkel. Hát előfőzés történt, vagyis betettük őket egy félig vízzel, félig száraz fehérborral telt fazékba, a tetejükbe szórtunk babérlevelet, borókabogyót, sót, egész borsot, néhány gerezd fokhagymát, és jó háromnegyedkészre főztük az alkalmatosságokat. A kész termék már így is csodálatos, de Apánál csak most kezdődik a tánc!
Vagyis felkockázzuk a csülköket, a csontokat megkapja Simon kutya – semmi extra: éjjel állatklinika, másnap egész napos program a megszokott állatorvosunknál –, és az így pörköltnek előkészített kockákat tesszük rá a hagymás alapra, és innentől, a szokásos eljárás. Amikor már puha az anyag, akkor dobáljuk rá az addig megmosott, darabokra tépett gombát – szárával együtt persze, csak semmi kényeskedés –, és öntözzük elfőlés ellen folyamatosan fehérborral. (Ne kérdezzék, miért nem vörössel, nem tudom, ez már csak így van…)
Persze, erősen iszunk is mindehhez, és így aztán, amikor kóstolgatjuk, egyre erősebb lesz bennünk a hit, hogy valójában mérföldkő lettünk: minden eddigi főzetet meghaladva, egy új minőséget teremtettünk, ami egyébként így is van. Amikor már készen vagyunk – mi is, és a csülök is –, óvatosan leemeljük bográcsunkat a tűzről, és ugyancsak óvatosan megindulunk a ház felé – tényleg hülyeség lenne azonmód elejteni az egészet –, csakhogy bemutathassuk a szeretett Feleségnek, mennyire igaztalan volt néhány órával ezelőtt. A Nő, hosszas rábeszélésünkre végre nagy nehezen megkóstol egy csöpp gombát, némi szafttal, és izgatott kérdésünkre: ugye, zseniális?, azt válaszolja: igen. És ez pontosan az az igen, amit az asszonyok, úgy harminc évi házasság után tudnak mondani férjüknek, ilyen esetekben…