Agapé gyöngysora

A vállalkozásban nem a profit az elsődleges, hanem a foglalkoztatottak lelki békéje. Ez persze nem azt jelenti, hogy naphosszat lötyögnek az emberek. Minden foglalkoztatottnak igyekeznek értelmes elfoglaltságot biztosítani, amit egyébként maguk a gondozottak-alkalmazottak is megkövetelnek.
Az Agapé alapítvány első intézménye, a Szent Erzsébet Idősek Klubja 1994-től működik, de az épület csak három évvel később került az alapítvány birtokába. Ugyanebben az évben a szomszédos Nyírszőlősön is sikerült megszervezniük egy idősek klubját, néhány esztendő elteltével pedig egy újabb, az eddigieknél sokkal bonyolultabb intézményt indítottak: Sóstóhegyen megkezdődhetett a munka az alapítvány irányításával az értelmi fogyatékosok nappali intézményében. Az épületet a szociális minisztérium hatmillió forintos támogatásával sikerült tető alá hozni, a telek pedig a helyi önkormányzat jóvoltából került hozzájuk. Nemrég pedig Nyírszőlősön megnyitotta kapuit a Szent Rita rehabilitációs intézetük, amely a fogyatékkal élők és a pszichiátriai betegek komplex nappali ellátását, gondozását vállalta fel fő profilként, de gondoskodnak a hozzájuk fordulók foglalkoztatásáról is.
A közösség lelke és motorja, Juhász Mária kilenc éve áll az alapítvány élén. Leggyakrabban a nyírszőlősi rehabilitációs központ épületében találkozni vele, ahol folyton szalad, telefonál, intézkedik, ami törvényszerű is, hiszen a kis birodalmat az intézményvezetőkön kívül mindössze egy négyfős stáb igazgatja. A műhelyekben komoly munka folyik, azt pedig megszervezni nem egyszerű feladat.
– Ha már termelünk, a termékeket el is kell adnunk. Óriási munka ez a mai világban, de, hál’ istennek, ma már egy koordinátorunk is ezen dolgozik – fogad kicsike irodájában bennünket az alapítvány elnöke. Aztán, hogy megittuk a nyirkos időben elgémberedett tagjainkat felmelegítő teánkat, üzemlátogatásra indulunk.
A kétszintes épület földszintjén találjuk a testi és értelmi fogyatékos fiatalok csapatát, melynek tagjai rendszeres rehabilitációs foglalkozások résztvevői. Ottjártunkkor épp gyöngyöt fűztek és szebbnél szebb karácsonyfadíszeket festettek, néhányan pedig a kerti munkákban segédkeztek. A zömében uniós pályázati pénzekből felhúzott impozáns épület felső része a pszichiátriai gondokkal küszködők, egykor volt szenvedélybetegek csoportjáé. Itt már igazi termelőmunka folyik: szőnyeget szőnek, párnát varrnak, cserépedényeket formáznak. Az alapítvány öt-, illetve hétórás munkaszerződést köt mindegyikükkel, és az erre eső minimálbért vihetik haza.
– Nem nagy pénz – mondja Juhász Mária –, de sokuknak ez az egyetlen kapaszkodójuk. Van olyan elvált asszonyunk, aki depresszióban szenved, két gyermeket nevel, s míg hozzánk nem került, a családi pótlékon kívül más jövedelemforrása nem volt. Már oldódik zárkózottsága: emberi szóra talál, anyagi gondjai is enyhülni látszanak.
A központ sokkal inkább egy nagy családi ház, mint üzem. Az egyik szobában hárman, a másikban négyen, a harmadikban ötön-haton ügyködnek, és mindenütt érződik a meghittség. Ez a nyitja annak, hogy a megszólaltatottak őszintén vallanak gondjaikról.
Az egyik, szőnyeget szövő asszony például arról, hogy a válása után alkoholista lett, s bár megemberelte magát, de korántsem biztos, hogy e munkalehetőség híján meg is tartotta volna a fogadalmát. Pedig három gyermeket nevel, akiket nem lehet eltartani az ötvenszázalékos rokkantnyugdíjából meg a családi pótlékból. Gyomorfekély, sérv, trombózis, magas vérnyomás kínozza, de e munkáról nem mondana le. Meg e közösségről. Ami szerinte legalább annyit ér, mint az itt kapott pénz. Mindkettő nélkülözhetetlen.