Ezt írtuk anno...

1947.
A budafoki rendőrség emberei néhány nappal ezelőtt segélykiáltásokra lettek figyelmesek, amelyek az egyik dunai uszályhajóról hallatszottak. A detektívek a hajó fedélzetén több fiatal, 18-20 év közötti nőt találtak. Kiderült, hogy a lányokat Törökországba akarták szöktetni. Ugyancsak az elmúlt napokban a magyar-román határon egy motorkerékpárt tartóztattak fel a határvadászok. Az oldalkocsiban egy eszméletlenségig leitatott lány hevert, akit Romániába akartak szöktetni. A rendőrség megállapította, hogy az országban több leánykereskedő banda garázdálkodik, akik „színésznőkörútra” csábítják a behálózott, tapasztalatlan lányokat. November eleje óta összesen 86 lány eltűnését jelentették, a rendőrség nagyarányú akcióba kezdett a leánykereskedő bandák felgöngyölítésére.

1957.
A Szabad Föld egy október 13-án megjelent cikke adta kezembe a tollat, a címe: „A gyermekmunka kegyetlen kufárjainak garázdálkodása Kecskemét környékén”. Miután elolvastam az írást, hosszú percekig meredtem magam elé. Miért? Mert 14 évvel ezelőtt én is „kiscseléd” voltam, rongyokban jártam, nem ettem, annyiszor vertek el, ahányszor csak a gazdám akarta, és éppen ott, Kecskemét környékén. Megdöbbentem, mert azt hittem, hogy a felszabadulás után 13 évvel az állami gondozott gyerekek sorsa már megváltozott. Fájdalmasan érintett a csalódás, és hadd kérdezzelek meg titeket, kedves kommunista elvtársak, tudjátok mit jelent 9-10 éves korban játék és tanulás helyett keményen robotolni? Kérlek benneteket, figyeljetek rájuk, az embertelen kulákokat pedig vonjátok felelősségre minél szigorúbban!

1967.
Párbeszéd a parkban. Idős bácsi kérdi az ötéves-forma kisfiút: mi akarsz lenni, ha megnősz? A fiúcska válasza: Schirilla! A fül- és szemtanúk mosolyognak: mindenki tudja, miről van szó. A fiatal pesti taxisofőr, Schirilla György neve egy hónap óta fogalommá lett: szimbóluma az emberi teljesítőképességnek és akaratnak, de egyfajta jelképe az áldozattól sem visszariadó tiszteletadásnak. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját úgy köszönti a kiváló sportoló, hogy futva teszi meg a 2226 kilométeres utat Budapest és Moszkva között. Egyedülálló teljesítménye méltó tisztelgés a forradalom emléke előtt.

1977.
– Tessék mondani, ez a bicska, tényleg csak 14,50? – kérdem meghökkenve a Skála Áruházban. (A bicska ugyanis rendkívül mutatós, tíz centiméter hosszú, vaskos, a késpengéken kívül van dugóhúzója, csavarhúzója, az oldalait csontlemez borítja.)
– Nem kérem, ebben a számban nincs tizedespont: ez a bicska 1450 forintba kerül.
Hosszú csönd a válaszom, majd mikor újra levegőt kaptam, azt kérdeztem:
– És adott már el ebből egyetlen darabot is?
– Nem kérem, én még csak három hónapja dolgozom ezen az osztályon.

1987.
Apróhirdetést olvasok: „Úrhida községben a volt tanácsháza, 207 négyszögöl területtel eladó”. Úrhida? Ősrégi település, tán még azokból az időkből őrzi nevét, amikor a Fehérvárra menő „hodu utun” poroszkáltak királyi vitézek. Most meg a régi tanácsházát kínálja a falu, amely megszűnt önállónak lenni, legutóbb Szabadbattyánhoz csatolták. A szerény tanácsház, elhagyottan árválkodik. Apróhirdetésben hát a falu? Semmi különös, csak egy kicsi lépés a falu jövőjét szolgáló döntések útján: a faluvég messze van…

1997.
A ceglédi vásártéren két, javakorabeli ember álldogál. Kezükben nejlonszatyor, szemükben remény. „Moldvából jöttünk, a nyáron még volt munkánk, de őszre elfogyott. Jönnek a hidegek, otthon nincs pénz élelemre, tüzelőre, valami, akármilyen munka kéne… Fejenként napi ötszázért is elmennénk, az elég lenne kettőnknek élelemre, szállásra, tíz szál cigarettára, meg talán a pulyáknak is vehetnénk valami vásárfiát – néznek a sátrak felé vágyakozva –, a másik ötszázat meg félretennénk, és összegyűjtve vinnénk haza.”