Ezt írtuk anno...

1948.
Nagy beszédet mondott a Magyar Kommunista Párt országos értekezletén Rákosi Mátyás. (…) „Meg kell szüntetni azt a tarthatatlan állapotot, hogy a nép ellenségei az egyházak, elsősorban a katolikus egyház köpenye mögé bújnak. A magyar demokrácia eddig minden problémát megoldott, most napirendre tűzi, hogy végezni fog ezzel a reakcióval is. (Óriási taps. A konferencia résztvevői helyükről fölugrálva, tomboló lelkesedéssel ünneplik Rákosi elvtársat.)
Ugyanaznapi lapszám, két oldallal hátrébb: Egy Markó községbeli telepes gazdának most született meg nyolcadik gyermeke. A gazda Rákosi Mátyás elvtársat kérte fel a keresztapaságra. A keresztelőn a pap isten áldását kérte a gyermekre, a szülőkre és a keresztszülőre, Rákosi Mátyásra.

1958.
Nem mindennapi ünnepség színhelye volt a Beloiannisz-gyár. A Szovjetunó magyarországi nagykövete, Gromov elvtárs a Nagy Honvédő Háború Érdemrend II. fokozatát nyújtotta át a gyár egyik dolgozójának: Gula Józsefnének. Mit tett ez az egyszerű asszony a magas kitüntetésért? 1944 decemberében, amikor a német fasiszták rémuralmától nyögött a főváros, Guláék nagytétényi házában olyasmi történt, amiért akkoriban halál járt. Négy szovjet pilótát fogadtak be, akik a komáromi hadifogolytáborból szöktek meg. A szovjet repülőtiszteket a kútban rejtették el, s a család szegényes ennivalójából mindig jutott a négy üldözöttnek is. Az eset nem merült feledésbe, lám, a Szovjetunió Minisztertanácsa sem feledte a hősi tettet.

1968.
Disznótori sürgés-forgás. Számomra ilyenkor minden pillanat izgalmas: amikor fűszerezik a hurkát, a kolbászt, odakészítik a káposztáshúst, s a mennyei ízű orjalevest. De ezúttal más izgalmam is akadt. A konyhába behozták a mosógépet. Sajnálkozva pillantottam házigazdám feleségére: szegény asszony, még ilyenkor is nagymosást végez. Ámde a melegvízzel felengedett gépbe, amelybe egy kanálnyi Ultra is került, ruha helyett a megkapart disznóbelet tették… Dermedten néztem a jelenetet. „Így tisztább lesz” – mosolygott a fiatalasszony, s valóban: a gép pillanatok alatt hófehérre mosta a beleket. Korszerűsödik a disznótor is…

1978.
Kávéfőzőt akartam venni, olyat, ami kétszemélyes, és gázra való. Bementem az üzletbe, „önki” volt. Az egyik polcon találtam is olyat, amit én kávéfőzőnek néztem: felül csavar, oldalt csövecske állt ki belőle. Arról azonban már fogalmam sem volt, hogy melyik hány személyes, mire kell tenni, hogyan működik. Szakember pedig se közel, se távol. Aki ott sétált, köpenyben, az csak arra vigyázott, hogy ne lopjak, de minek lopnék, ha nem tudom, melyik mire való? Éljen a létszámcsökkentés és a termelékenység!

1988.
Levél az újságról: A „Leveleinkből” rovatukban zömmel csak jó hírek olvashatók, vagy legfeljebb közömbösek. Nos, felvetődik bennem a gondolat: az emberek mindig mindenről csupán csak a jót és a derűset írják meg, vagy pedig Önök szűrik meg a leveleket úgy, hogy csak a jót és a szépet olvassuk? Tudom, Önök az újságírók és nem én, tehát én nem értek ehhez, csupán csak azt írtam le, amin eltöprengek. Nekem a Szabad Föd régóta a kedvenc lapom, ezért is félek, hogy esetleg csalódnom kell benne.

1998.
A mögöttünk hagyott ünnepek egyik torzója a gyermekek körében kirobban tamagochi-őrület. Az élőt utánzó műlények rabul ejtették a tudatlanul követelődző csemetéket. Mi is az a tamagochi? Ez egy olyan szerkezet, amiben egy erőszakos lény rejlik – csibe, kacsa, dinoszaurusz –, „aki” türelmetlen jelzésekkel figyelmezteti gazdáját az alapvető életfunkcióira. Sokat halljuk: öngyilkos útra tévedt az emberiség. Lám, már nem elég a Milka reklámok lila színű tehene, most itt vannak ezek a gondoskodást kívánó műállatok. Az emberi nem újabb és újabb torzókat hoz létre – ki vagy mi kell még az áldozati oltáron a megálljhoz?!