Ezt írtuk anno...

1948.
A múlt héten, hosszú vajúdás után végre felfakadt a magyar politikai élet egyik legsúlyosabb kelevénye: a Szociáldemokrata Pártban megindult a tisztulási folyamat. A párt baloldali, haladó harcosai végre rászánták magukat, hogy leszámoljanak a vezetőségbe nagy számmal befurakodott imperialista ügynökökkel. Marosán György főtitkárhelyettes egy viharos nagygyűlésen önkritikát is megfogalmazva rántotta le a leplet a jobboldal munkásáruló aknamunkájáról. Egyúttal bejelentette, hogy máris egész sor jobboldali vezetőségi tagot mondattak le, köztük Kéthly Anna országgyűlési alelnököt és még sokan másokat. Természetesen ez alakok sürgősen lemondanak összes állami tisztségeikről is, és sürgősen eltűnnek az ismeretlenség jótékony homályába.

1958.
Minden hegedűművész álma, hogy egy igazi Stradivarija legyen. Hiszen a világhírű hegedűkészítő család termékei olyan csodálatosan tisztán adják vissza a húrok minden rezdülését, amire egyetlen más hangszer sem képes. Nemrég a Borsod megyei Hejcén, a Diczházy családnál bukkantak egy ilyen hegedűre. A belsejébe írt betűket alig lehet kiolvasni, látszik a Stadivarius név, meg egy évszám eleje: 17… „A húszas évek elején egy öreg prímástól vettük egy nagy hízóért – mondja Diczházy bácsi –, szépen szól, a fiaim szerettek is rajta muzsikálni, de már vagy 15 éve hallgat, a falon lóg.” Most szakértőhöz viszik az öreg jószágot; hogy milyen lesz a vélemény, az már kizárólag a hegedűn múlik…

1968.
Pirospozsgás, magyarbajszú ember nyitja a kaput, illendően bemutatkozik. A tsz betegellenőre, s a ház asszonyát keresi, aki betegszabadságon van. A házigazda zavartan motyog: üljön csak le az elvtárs, megnézem, be lehet- e menni hozzá… Aztán eltűnik, majd egy idő múlva előjön: éppen az árnyékszéken van, mondja. És mutatja is az udvari primitív bódét, ahol alul látni a két, papucsba bújtatott lábat. Telnek a percek, de, hogy a papucs nem mozdul, az ellenőr elköszön. Messzire nem megy, csak a ház végibe, ahonnan látja, hogy a papucs nagyon is megmozdul, s megy át a szomszéd házba. Az ellenőr újra kaput nyit: no, a szomszédasszony hát megvolna, de hol a beteg? A férj hebeg-habog: a lányához utazott, olyan nagy baj ez? Bajnak nem baj – így az ellenőr –, de táppénzre ne számítson…

1978.
Az öreg postás nyugdíjba ment, megvásárolta hát öreg biciklijét. Azzal karikázgatott, amikor az útja a temető mellett vezetett el; ha már erre járt, bement  édesanyja sírjához egy kicsit. Hamar ráesteledett. Igyekezett gyorsan kijutni a sírkertből, ám a nagy igyekezetben, egyszer csak egy sírgödörben kötött ki. Hiába óbégatott, nem hallotta senki, így hát saját lábán bicegett segítségért. Kórházba vitték, hat hét gipsz. (A biciklit soha többé nem látta.) Amikor kezébe került a zárójelentés, ugyancsak meglepődött, mert a foglalkozása rovatban ez állt: sírásó…

1988.
Termelőszövetkezetbe léptem 1949 őszén. Azóta sok minden történt: előbb brigádvezető, majd elnök lettem, később a község tanácselnöke. Még egy hónapja sem töltöttem be a funkciót, amikor kiderült, hogy a rendelet ellenére a község fáit kivágatja az elnökhelyettes és a titkár. Aztán szóltak, hogy az én fáimat is kocsira rakták… Nem fogadtam el a fát. Néhány nap elteltével egy új kerékpárral leptek meg. Ez sem szerepelt a költségvetésben, betelt a pohár. A bírósági eljárások után az apparátus nagy részét meneszteni kellett. Ma tiszta a lelkiismeretem, és borzongva gondolok vissza, hogy lehettem volna, orgazda, bűnpártoló, vagy valamelyik fegyház lakója.

1998.
Történelmi hely „akkut” témája volt az elmúlt hetekben: lehet-e akkumulátor-hulladékot feldolgozó üzemet telepíteni Tokaj-Hegyaljára? Az itt élő szőlő- és bortermelők szerint lehetni éppen lehet, csak nem szabad! Hiszen a bortermelés kényes dolog, és ha hírbe hozzák a „fémnehézséggel”, bizony eladhatatlan lesz a termés. Márpedig a tokaji az egyetlen magyar bor, amit az egész világon ismernek. És egy üzemet bárhová telepíthetnek, csak a történelmi borvidékre nem.