Ezt írtuk anno...

1948.
Néhány esztendővel ezelőtt úri világ járt a hatalmas budai villában, bezzeg most másfajta szelek fújdogálnak! Az ajtó mögül csak úgy harsog a nóta: „Elesett a lúd a jégen, / majd fölkel a jövő héten…” Odabent kipirult arcú, csupaélet lányok: a Dobó Katica népi kollégium növendékei. Ágyat az alispán küldött, ötven darabot, de nem fértek el egymás mellett, hát egymás fölé rakták, három „emelet” magasba. Sajnos az élelmiszer-beszerzés nagy feladat, a holnapi ebédre csak 6 forint van, és abból még babot sem lehet venni… A lányok azonban észre sem veszik a nehézségeket, vidáman csicseregnek, egyik sem csügged. Tudják, az otthoni kemény munka után itt is boldogulnak, s majd megtelnek a falvak okos, tanult parasztlányokkal. És száll a nóta: „Sej a mi lobogónkat fényes szelek fújják…”

1958.
A Magyarok Világszövetsége és a Hazafias Népfront baráti beszélgetésre hívott meg 12 volt disszidenst, akik az elmúlt év végén tértek haza Nyugatról. Január elejéig mintegy 27-28 ezren tértek haza; a kormány felhívta a még külföldön tartózkodókat, hogy jöjjenek vissza, mert a megtévedteket szívesen várja a magyar haza. Nem volt egy sem a jelenlevők között, aki ne beszélt volna arról, hogy milyen nehézséget támasztottak a nyugati hatóságok hazatérésük elé, de arról is szólt mindegyikük, hogy milyen udvariasan fogadták őket a magyar hatóságok. A hazatértek mindegyike dolgozik, s hosszú hónapok keserű sorsa után végre újból emberi életet élhetnek, saját hazájukban.

1968.
„Zongora, páncélszerkezetű, rövid, hatezerért eladó, Kernács, VIII., Rákóczi út 13.” „Zongora, pianínó Sasváritól, 47 éves cég, Lenin körút 21.” „Fekete pianínó, kitűnő állapotban eladó, Csintalan István, Karácsond.” „Pianínó, páncéltőkés, jó karban eladó, 2200 forintért, Karcag, postafiók 45.” „Bécsi rövid kereszthúros zongora eladó, Budapest, IV., Viola u. 5., Haraszin.” * Karinthy Ferenc ebben az évben készült el a ma már legendává vált egyfelvonásosával, a Bösendorferrel, amelyben egy groteszk, furcsa telefonos adásvétel zajlik egy idős asszony és egy fiatal férfi között. Az alku és a darab egy Bösendorfer zongora hirdetésével indul…

1978.
Megfogadtam Buga doktor tanácsát, reggeliztem, mint egy király. Ettől azonban szomjas lettem, útközben betértem hát kedvenc borozómba. Csakhogy új rend van, a bormérő kisasszony szigorúan szegezte rám egyébként ábrándos-kék szemét: „Van már kilenc óra?” Az órám öt perc múlva kilencet mutatott, tehát szemrebbenés jelentettem, hogy már van. Ám a mögöttem ácsorgó szomjas sorstárs nekem támadt: rosszul jár az órám, kilenc már el is múlt, mégpedig két perccel! Egy harmadik meg egyenesen azt állította: nem két, de öt perccel is elmúlt már kilenc! Hosszan vitatkozni kezdtünk óráink járásáról, mígnem a kisasszony: „Azt mondják inkább, mit akarnak inni, mert már tényleg elmúlt kilenc…”

1988.
Robog a metró. A fiú és a lány hevesen csókolóznak. A lány szeme egy szemben ülő fiatalemberre téved, aztán már nem csak téved – ott is felejti a tekintetét. Megszakítással folyik hát a szemezés azzal, és a csókolózás ezzel. A következő megállónál a lány búcsúzik, az ajtóhoz lép, leszáll. Ám az addig szembeülő fiú is leszáll, velem együtt. Így hát látom, hogy már fölfelé a mozgólépcsőn beszélgetni kezdenek, az autóbuszra már kézen fogva lépnek fel, majd lehuppannak az ülésre, és azonmód csókolózni kezdenek. Az átszállás sikerült…

1998.
Ideje volt már, kellett a kiáltás: elég! Hiszen sokan morgolódtunk már évek óta, hogy iszonyú mennyiségben zúdul ránk a tévé képernyőjéről az erőszak. Most azonban, a kereskedelmi csatornák belépésével, a nézőkért folytatott verseny fokozódásával mindez átlépte az elviselhetőség határát. Megszámolták: egyetlen nap alatt hetven hullát láthat a néző! Most megálljt kiáltott egy szervezet, a Magyarországi Gyermekbarátok Mozgalma, s kampányt indított a gyilkosság nélküli képernyőkért. Sok illúziónk ne legyen, nem valószínű, hogy a kereskedelmi csatornák majd visszafogják magukat.