Ezt írtuk anno...

1948.
„Azt mondta, hogyha a pucér négy fal marad, akkor is behajtja az adómat. Nem vagyok én se ebe, se kölke senkinek! Tisztességgel fizetek, s fizetnék most is, de hát a nincsből nem lehet. Nincs annak akkora szíve se, mint az ökörszemnek…” Kérdem: kit szapulnak ilyen erősen a szentmihályteleki asszonyok, nem titkolják: Vásárhelyi Pál végrehajtó úr okozta a nagy keserűséget. A panaszosok egytől-egyik földhözragadt szegény emberek, akiktől az utolsó fűzér paprikát is elvitte a végrehajtó, aki még politizálgatott is: ne őt szidják, hanem a kommunistákat, mert azok csinálják a sok adót a parasztok nyakába… Semmi szükség arra, hogy a demokrácia harmadik évében ilyen végrehajtók keserítsék a falvak népének életét!

1958.
Három évvel ezelőtt választottuk meg Ököritófülpösön a legeltetési bizottságot, amelynek a munkáját a tanács éveken át nem vizsgálta. Most aztán a lakosság sorozatos figyelmeztetése után mennyi minden kiderült, amiről a tanács nem tudott! A megengedett egy szarvasmarha helyett 3-4-et járattak ki a közös legelőre fizetség nélkül, a pénztáros tiszteletdíját 400, az elnökét 500 forintra emelték, tájértekezleteiken pedig általában négy és fél liter pálinka, 50 liter sör és egy hízott sertés fogyott, rendszeresen. A tanácson a sor, hogy felelősségre vonja azokat, akik eltékozolták a legeltetési bizottság vagyonát.

1968.
Az egyik jómódú, bortermelő községben különös jutalmazás történt a legutóbbi bizonyítványosztáskor. Egyik apa robogót vásárolt fiúgyermekének abból a jeles alkalomból, hogy az nem bukott meg az általános iskola hetedik osztályában! A jutalom ősidők óta jó eszköze a nevelésnek: ha valaki többet tesz a puszta kötelességénél – méltó a jutalomra. De vajon kinek jutna eszébe megajándékozni gyermekét, mert az köszön neki, vagy mert télidőben sapkát tesz a fejére? Aki tehát robogót vesz gyermekének a gyönge teljesítményért, lényegében a restséget jutalmazza. Tette azt sugallja: az élet nem követel semmit, elég, ha éppen csak nem buksz meg. Pedig már az ókorban ismerte az emberiség a pofonegyszerű igazságot: azt a közösséget vezetik jól, ahol a jót jutalmazzák, a restséget pedig büntetik!

1978.
Jó pár esztendeje a nyugati fogyasztói társadalom öncélúságának bizonyítására az „elektronikus sündisznót” hoztam fel. Rómában láttam, olyan, mintha egy tőből egyforma hosszú, hajladozó fűszálak nőnének, bólogatnának. Azok a hajladozó akármik száloptikák: vezetik, a végükön pedig kibocsátják a váltakozó színű fényt, így a „sündisznó” tüskéi hol fehér, hol piros, hol kék fénnyel izzanak. Tulajdonképpen látványos kis izé – csak tudnám, minek? Nos, minden öröm nélkül jelenthetem: az elektromos sündisznó megjelent idehaza is. A polcon láttam, egy szaküzletben. Hajladozik, színes, valódi, és ötezer forintba kerül. Fő, hogy lehet kapni!

1988.
A veszprémi Kittenberger Kálmán állat- és növénykert eddig öt nyári és három téli tábort indított a városi kisiskolásoknak. Szeretnének a panellakásokba savanyodott gyerekeknek lehetőséget adni arra, hogy találkozzanak a természettel, annak érdekes, egzotikus élőlényeivel. A táborlakók közül nem egy már „törzsgárdatag”: etettek sast, baglyot, otthonosan közlekednek a majomházban, nevükön szólítják az oroszlánokat és a tigriseket, ismerik a fehér farkasokat és a mosómedvéket. Ezek a gyerekek biztosan nem fognak fákat tördelni a lakótelepeken, s nem szemetelnek az utcán.

1998.
Kiskunfélegyházáról érkeztünk Budapestre, Győrbe utaztunk tovább. A Nyugatiból át kellett menni a Keletibe. Nem szoktunk Pestre járni, féltünk a várostól, ezért úgy gondoltuk: taxival megyünk. Megkérdeztük a sofőrt, mennyiért vinne át. Azt mondta: 10 kilométer 2500 forint. Amikor beültünk, megszólalt: és percenként 50 forint. Amikor megérkeztünk, 7500 forint volt a számla. Két darab ötezrest adtam oda, ő elment, hogy felváltja, de nem jött vissza. Felírtam a rendszámát: EHB 863, de amikor a rendőrségre mentünk kiderült, hogy ez a rendszám nem létezik. Esetünk szolgáljon tanúságul, két öreget így károsítottak meg Budapesten.