„Technikai” szünet

Az irodaházból, ahol a szerkesztőségünk is honol, sokan jártunk át a szomszédunkban nyílt önkiszolgáló étterembe. Kezdetben 960 forintért annyit ettünk-ittunk, amennyi csak belénk fért. Mikorra már jó sokan odaszoktunk, egyik napról a másikra 1260 forintra szökött fel a beugró ára. Kérdem a tulajt: nem lesz ez egy kicsit sok? Magyarázza, hogy a költségek, a személyzet bére stb. Mondom: most jön a nyár, a turisták pótolják a szabadságon lévőket, szerintem menni fog a bolt. Mire a tulaj széttárta a kezét. Úgy nézett ki, neki van igaza, hiszen mindig hosszú sorokba álltunk az ebédért.
Röpke idő, s a választék szűkült, az adagok kicsinyedtek (azért én mindig annyit kértem a tányérra, amennyit megenni gondoltam). Jöttek az olasz, a görög, a mexikói napok, a választékban többnyire a már jól (?) megszokott kínálattal. Mondom a tulajnak (belátom, kukacoskodó vagyok), ami tegnap bugaci ragu volt, az mára tök ugyanaz maradt, hiába hívják éppen bergamói, vagy pireuszi, vagy guadalajarai akárminek (na jó, több tésztával, uborkával, kukoricával).
Az irodaházi ebédelők sora lassacskán lerövidült.
Én meg leszoktam az egészről.

Eltelt egy jó félév, alig jártam az étterem felé. A minap viszont arra vitt az utam, s látom a feliratot: „Az étterem technikai okok miatt zárva.”

Azt hiszem, mindmáig él a hatvanas-hetvenes évek lángossütő maszekjának ars poeticája: rövid a nyár, össze kell harácsolni a télre valót – néhány év, aztán utánam a vízözön...

Vagy a „technikai” szünet...