Kutyaposta

Magyarországon évente nagyjából húsz kutyát képeznek ki, ami azt jelenti, hogy a hazánkban élő körülbelül 20 ezer vak emberből alig százvalahány rendelkezik vakvezető kutyával. Évekig tart, míg valaki segítő kutyához jut. Nincs módom azt sem elmesélni, milyen hosszadalmas, fárasztó – érzelmileg a kutyát és a kiképzőt egyaránt próbára tevő folyamat az a mintegy másfél év, ami után a csetlő-botló kiskutyából tudós vakvezető lesz. Az utolsó két hónap a legizgalmasabb: ekkor történik a leendő gazda kiválasztása, amikor is a kutyához próbálnak gazdát választani, és nem fordítva.
A kiképzés során megtanulják, miként kell közlekedni: járdáról le- és fellépni, kikerülik, jelzik az útba eső tárgyakat, vezényszóra keresnek megállót, padot, postaládát, zebrát, ajtót, lépcsőt, kijáratot, liftet, és megmutatják egy bankba vagy postára betérvén, melyik ablaknál ül alkalmazott. A vakvezető kutya azonban nem taxi, nem tudja a cím bemondása után a kívánt helyre vezetni a vakot, bár sokévi együttélés után persze megérti azt is, hogy: „Na, gyerünk a Jóskához!”…
A vakvezető kutya, amikor dolgozik, kizárólag a feladatra koncentrál, még ha egy macskaszázad vonul el előtte, akkor sem mozdul. Tőlünk sem igényli a simogatást, az etetést; az ő helye vak embertársa mellett van. Segíthetünk viszont a gyalogátkelő előtt, hiszen a kutya nem látja a színeket, és segíthetünk a buszmegállóban is azzal, hogy megmondjuk, hányas járat érkezett.
És akkor az igazi csoda. A vakvezető kutyák és az emberük folyamatosan cserélik a vezető, illetve a vezetett szerepet. Ahol látóra van szükség, ott a kutya dirigál, ahol meg új, ismeretlen útvonalat kell választani, ott az ember veszi át az irányítást. S a vakvezetők mindezt úgy teszik, hogy ilyenkor felülbírálják a kiképzésen beléjük nevelt szabályokat is. Az állatvilágban nincs arra példa, hogy egy állat hol feladja az irányítást, hol meg visszaveszi azt, erre csak a kutyák képesek, akik egyedüliként az állatvilágban zökkenőmentesen beilleszkedtek az emberek életébe. És így a kutya az egész életünket érti, érzi, ha boldog vagy, és azt is, ha szomorú, látja rajtad, talán előbb is, mint te, hogy beteg vagy, pontosan tudja, mikor szorulsz segítségre, és ha bajban vagy, nem fordul el tőled. Komolyan és mélyen szeret téged, és természetesnek veszi, hogy segít neked. Isten éltesse a négylábú Vakvezetőket!