Jobb jövő

Az urak (és hölgyek?) először a legnagyobb ellenzéki pártot kínálták meg a termékükkel, majd annak napvilágra kerülése után a kormánypárt is nagy érdeklődést mutatott irántuk.
Természetesen minden megváltó ötlet nem jött elő, de az egyik széles körben köztudottá vált.
Arról van szó, hogy ma Magyarország népességében kevesen képviselik a munkaképes korosztályokat, míg a már nem aktívak – azaz a nyugdíjasok – száma egyre szaporodik.
Tenni kell(ene) hát valamit.
Az említett cég elemzői fejen találták a szeget: meg kell emelni a nyugdíjkorhatárt, szigorítani a rokkantnyugdíj megszerzésének feltételeit, továbbszolgálatra ösztönözni a dolgozókat, s olyan nyugdíjemelési metódust kitalálni, amitől a havi apanázsok nem szöknek az égbe (?),
Igazán elbűvölő, amikor huszon-harmincéves ifjak előállnak a farbával: a mindenben olyannyira tűrőképes korosztályokat, akik a rendszerváltás örömei mellett a terheit is (mert uram bocsá, ilyenek is vannak!) elviselték, ajándékozzuk meg a vállukra rakott néhány további kolonccal – aki pedig azt már nem bírná el, hát…
S eme ifjak az ilyen tanácsokért, illetve a hirtelen támadt felkapottságból eredő pénzhegyekből villákat építenek majd, ahol valóban üdvözítő elfoglaltság a bevételeket fialó bankbetétek, értékpapírok, miegymások hozadékát számolgatni – nyugdíjra úgysem lesz szükségük. S amúgy is: a legjobb lenne eltörölni az egész nyugdíj-marhaságot.
Ezt a beleérzést – vagy ahogyan az ő köreikben szokták emlegetni (de kevéssé gyakorolni), empátiát – sokra tartom.
De hogy ne csak dohogjak, ígérem: megírom nekik, mit jelent-jelentett immáron csaknem hat évtizede Ratkó-gyereknek lenni Magyarországon. Amikor a Ratkó-korszakról tanítottak nekik az iskolában, nem tudom, éppen hiányoztak-e szamárköhögéssel, de hamarosan bepótolhatják a mulasztottakat.
A nyugdíjasokat és az azt még épp megérni igyekvőket pedig hagyják a fenébe.
Van elég eltékozolt, ellopott, elsíbolt pénz kicsiny hazánkban. Azt kéne meglelni és visszaszedegetni a jobb jövőért.