Egy hét hordaléka

Olvasom Szabados Tamás politológus cikkét a Figyelőben, s bizony sok mindenben igazat kell adnom neki. Intenzíven jelen van a Kádár-nosztalgia, állapítja meg az általam is tapasztalt jelenséget. S miért? Mert akkoriban volt mindenkinek munkahelye, gondoskodott rólunk az állam, ingyenesen kaptunk egy sor szolgáltatást, hallom a válaszokat. Emlékszem, annak idején, ’89-’90 környékén ezeket a dolgokat még másképp látta a többség. Igaz, hogy volt munkahely, ami nem egyszer valójában munkanélküliséget jelentett – csak a gyárkapun belül. Gondoskodott az állam – na de milyen színvonalon? Az ingyenes orvosi és egyéb szolgáltatásért pedig a visszafogott bérükből valójában már előre fizettek a munkavállalók. A rendszerváltás idején még sokan üdvözölték a gazdasági és egyéb verseny ígéretét is – hogy aztán annál többen utasítsák vissza ma. Erről pedig az a politikai elit is tehet, amely az állam gyámkodásának ígéretével bolondítja a szavazókat, ahelyett, hogy versenyre késztetne, s csak az önhibájukon kívül lemaradókról gondoskodna. Arról most ne beszéljünk, hogy az minden világok legjobbika, ahol folyamatos versenyen kell megmérnie magát az embernek – a világ ilyen, akár szeretjük, akár nem. Nem kötelező benne részt venni, ám ha így döntünk, elszáguld mellettünk, s hosszú távon biztos vesztésre vagyunk ítélve.

S ha már a versenyt említettem: plakátot láttam az üzletben, ritka betegségben szenvedő kislány számára gyűjtenek adományokat. Külföldön tudnák csak gyógyítani, ám az ottani kórházi költségek a szülők számára megfizethetetlenek. Az ilyen eseteken is változtatna az unió egyik tervezete. Eszerint a tagállamok bármelyik kórházában kezeltethetnénk magunkat. Mielőtt azonban módfelett örvendeznénk, hogy ezentúl, mondjuk, egy londoni kórház hatodik emeletén cserélik ki bennünk az elhasználódott alkatrészeket, néhány apró akadályt el kell hárítanunk. Például azt, hogy miből teremti elő a biztosítónk a mienkénél lényegesen magasabb kórházi költségek térítését? S hogy jól járunk-e avval, ha hozzánk tömegével érkeznek a konstancai betegek, s kapjuk meg utánuk a nem túl magas díjat. Amúgy az ötlet magától értetődő, elvégre, ha annyi mindenben versenyt hirdet Európa, miért éppen a gyógyítás maradna ki belőle?

Béke, mondta ki a varázsszót egy meglehetősen szomorkás fiatal német szurkoló vasárnap éjszaka, amikor odalépett a spanyolok színeiben feszítő lányaimhoz és barátnőikhez a bécsi szurkolói zóna kijáratánál. Vagyis hát nem az számít, ki nyert, az a fontos, hogy mi nem haragszunk egymásra, jöjjünk Európa akármelyik szegletéből – legalábbis ha fociról van szó. A játék kezdetéig mindenesetre a szurkolók uralták Bécs belvárosát: spanyol és német, külön-külön ugyan, de egyforma hangerővel tombolt. A végén? A németek hangját hallani sem lehetett. Illetve lehetett. Fúvószenekar haladt végig a városon, vállukon a német zászló. Gyászindulókat játszottak.