Ezt írtuk anno...

1948.
Július 17-én 36 kanadai magyar érkezett a budapesti déli pályaudvarra. Munkások és parasztok, akik hosszú évekkel ezelőtt vándoroltak ki Kanadába. Most végleg hazajöttek: „Mi is ki akarjuk venni részünket az ország építéséből!” – mondják idegenes kiejtéssel. „Elmentünk, mint fiatalok, s mint csalódott, megtört emberek jöttünk vissza – mondja az inárcsi Golup Ferenc. – De hogyan is tudtunk volna meggazdagodni, amikor egy pár cipőért 20 dollárt, tehát 200 forintot fizettünk, egy ebéd meg 6-7 dollárba került.” Bárkit is szólítunk, mindenki csak panaszkodik, összes értékük az az egy-két koffer, amit 20-25 év alatt tudtak összekapargatni. De magukkal hozták mintegy 50 ezer még kint élő magyar üzenetét: elegünk volt Amerikából, mi is haza akarunk térni!

1958.
Az ősszel 500 általános és 40 középiskolában bevezetik a gyakorlati (politechnikai) oktatást. Ugyanis azt tapasztalták, hogy az iskolai oktatás elszakadt a gyakorlati élettől. Az új tantervet aszerint állították össze, hogy ipari vagy mezőgazdasági területen van-e az iskola. Ezért aztán például a bonyhádi gyerekek elsősorban a szarvasmarha tenyésztést tanulmányozzák, Makón viszont a hagymatermesztés lesz a tantárgy. A nyolcadik osztályban megismerkednek a gépekkel, a nagyüzemi mezőgazdaság előnyeivel, kisebb szerszámokat készítenek, gépeket javítanak; a lányok a háztartási teendőket gyakorolják: horgolnak, foltot tisztítanak, leveseket főznek, megismerkednek a terítéssel, a csecsemőápolással, a varrógép használatával.

1968.
A műbútorasztalos Henrik bácsi, aki a Baranya megyei Véméndről Düsseldorfba „tette át székhelyét”, 1965-ben végérvényesen hazatért. Ám rosszul lett, s pár nappal később meghalt. Végrendeletében minden vagyonát az itthon élő lányára hagyta. A papírok, a széfkulcsok a düsseldorfi lakás íróasztalában voltak, az íróasztal kulcsa pedig a zsebében. A lányáék kiutaztak hát Németországba, az ingóságokat eladták, majd hazajöttek, ám pénzről nem tettek említést a hatóságoknak, hanem zugbankárként kezdték árúba bocsátani a jelentős mennyiségű valutát. Amikor lebuktak 475 ezer márkát találtak náluk.

1978.
Aratnak Cecén. De vajon tudja-e valaki, hogyan vetett véget az 1905-ös aratósztrájknak Szluha István cecei nagybirtokos? A sztrájkolók küldöttsége felkereste a földesurat, hogy nem állnak munkába, ha nem teljesíti kívánságaikat. Szluha egy nagy kanna petróleummal tért vissza a tárgyalásra, majd, hogy nem egyeztek, a kannából a petróleumot a gabonára öntötte, és meggyújtotta. Riadalom támadt, az aratók halálmegvetéssel vetették magukat az égő kalásztengerre, s eloltották a tüzet. Hogy is írta Ady? „Siratják a semmit, a másét, / A gróf tán éppen agarász / Érzik titkon, hogy az övék / E bús élet s a kalász.”

1988.
Megkérdeztük Morvai Ferenc feltalálót, a Megamorv tulajdonosát, igaz-e, hogy ő az ország leggazdagabb embere? Szerinte nem, mert az a szegény, akinek egy forinttal van kevesebbje, mint amennyi kéne, gazdag viszont, akinek ettől egy forinttal többje van. Márpedig neki mindig kevesebb a pénze, mint ami elég lenne. Miközben mégis milliomos, hiszen kazánjainak licencéért dollárezreket kap évente, a sanghaji kiállításon újabb szabadalmat adott el 800 ezer svájci frankért, s majd 600 ezer dolláros üzletet kötött a Morvai-féle kazánok gyártásának betanításáért. „A valuta az államé – mondja –, én az adó levonása után forintot kapok, amit újabb fejlesztésekre, és adományokra költök.”

1998.
Búcsú Gábor Miklóstól. Színpadon már évek óta nem játszott, nem is rendezett. De itt marad nekünk a színész árnyéka – filmen, tévéfelvételeken, interjúkban, könyvekben –, egy olyan alkotóé, aki végigélte az életét. Az alkotás öröme megőrizte testi-lelki mivoltában is örök fiatalnak; idősen is megmaradt gyönyörű, vonzó férfinak. Itt élt közöttünk, kortársunk volt valahol Európában, ahol nélküle egy kicsit sötétebb lesz a világ.