Egy hét hordaléka

Amerika viszont nem kukoricázik, ha újabb és újabb beruházásokról van szó: a még hivatalban lévő elnök, Bush szerint feleslegesek a környezeti hatástanulmányok autópályák, gátak vagy egyéb építkezések előtt. Nem érdekes, hány faj kipusztulását okozzák, s milyen hatással lehetnek a felmelegedésre. Az elemzők találgatják, hogy csupán a környezet iránt érzékenyebb demokraták idegeit akarja-e borzolni vagy komolyan gondolja ezt a képtelenséget. Abban igaza lehet, hogy a környezeti hatások figyelmen kívül hagyásával nagyon erős Amerikát épít majd, csak az a kérdés, hogy élhető is lesz-e. Ahogy a környezetvédők szokták felvetni: amikor az utolsó fát is kivágja majd, az utolsó halat is kifogta, az utolsó folyót is megmérgezte, vajon mit fog enni? A pénzét?

Pedig volna mire figyelnie Amerikának. Például Iránra, amely rohamléptekkel modernizálja a technológiáját. Egyik nap még olyan repülőről ad híradást, amely akár háromezer kilométert is képes megtenni utántöltés nélkül, másnap már műholdat lő az űrbe saját fejlesztésű rakétájával. S közben nem győzi hozzátenni, hogy mindezt békés célokra akarja fordítani. Igaz, Amerika, válaszul az iráni fenyegetésre, rakétákat telepít Lengyelországba, ám evvel eddig csak Oroszország haragját tudta kiváltani, nem Iránt elrettenteni. Oroszország pedig nagyon haragszik, a lengyeleket százszázalékosan biztosra vehető lerohanással fenyegeti. Európa méltán rettent meg, a svédek éppen a napokban jelentették be, hogy megháromszorozzák a hadseregük létszámát. Ja, és közben – hogy mi se maradjunk ki a történésekből – Pápán lassanként kiépül a NATO egyik szállítási központja. A legfantáziadúsabb elemzők már egy harmadik világháború előkészületeit vizionálják. A legutóbbi világégés óta tudja az emberiség, hogy egy ilyen kalandot senki sem nyerne meg, viszont a környezeti károk miatt mindenki elveszítené. Talán Irán figyelmét sem kerüli el ez a tény.

A kis államok lerohanása viszont bármikor lehetséges, legutóbb Grúzia tapasztalta ezt meg, negyven éve pedig Csehszlovákia. Szégyenszemre ennek mi is részesei voltunk, s bizony alig lehetett hallani tiltakozó hangokat. Nemrég olvastam Csoóri Sándor visszaemlékezését arról, hogy magának éppen nevet szerezve miképpen igyekezett megszervezni a nagyágyúk tiltakozását – sikertelenül. Veres Péter arra hivatkozott, hogy ha ilyesmihez adná a nevét, akkor a maradék befolyását is elveszítené, Illyés Gyula nem tudta túltenni magát a csehek és a szlovákok sértésein, Lukács György pedig inkább egy hétoldalas magánlevelet írt Kádár Jánosnak, amelyben kifejezte a roszszallását, s evvel a maga részéről le is zárta az ügyet. Egyik sem vette észre, hogy miközben piti ügyleteik révén nyereséget igyekeztek kasszírozni, sokkal fontosabbat veszítettek el a közép-európai értelmiség előtt: a hitelüket.