Naplemente

Mélázó, szemlélődő utasok a fedélzeten. Félig háttal egy merengő tekintetű kisfiú, szemben az anyuka lenge nyári öltözetben, bal vállán egy remekbe tetovált zöld sárkányfej piros szemekkel.
Zilált csengőhang szakítja meg a hajómotor monoton dohogását; a nő kikapja a mobilt a táskájából:
– Tessék!
Ádáz veszekedés veszi kezdetét (vagy inkább folytatódik), amelyben egy bizonyos Árpi kap mély ütéseket. Azonban ő sem rest: a nő válaszaiból kitetszik, Árpi sem hagyja magát. Az is kiderül: elege van ebből az egészből.
– Nekem meg belőled! – zárja le a vitát a nő, és ha tehetné, levágná a telefont, így azonban csak a gombot nyomja ki dühödten. S ott marad földúltan a sétahajón, az alkonyi fényekben ringó Balatonon.
– Anya, nézd, most megy le a nap! – szólal meg a kisfiú.
– Mindjárt nézem, drágám – pillant rá az anya –, csak előbb fölhívom azt a hülye apádat.
És fölhívta.
És közben szépen lement a nap.