Ezt írtuk anno...

1948.
Mosolygó falu. Fiatal menyecske utazik a vonaton, karján csecsemő. Szoptatni akarja a gyereket, de annak biz éppen nincs étvágya a tejecskére. A menyecske végül türelmét vesztve rákiált: „Ha nem fogadod el, mindjárt odaadom a kalauz bácsinak”! * Egy böszme nagygazdalegény megházasodik, s az esküvő után egy hónappal szép, egészséges fia születik. Megy, s mindjárt eldicsekszik vele a komájának. – Eredj már – mondja a hígeszű gazdafinak a koma –, ha egy hónappal az esküvő után született a gyerek, az nem lehet a tied! „Debizony, hogy igen – feleli a legény –, hát ha te tehenet veszel, s annak egy hónap múlva borja lesz, hát az a borjú nem a tiéd?”

1958.
Az orosházi Dózsa Tsz-ben két állatgondozó nevel 250 süldő malacot. A két ember napi 5-5 órát fordít az etetésre, itatásra és az almozásra. A 250 süldő egy hónap alatt összesen 33 mázsát hízott, mindebből következik: a nagyüzemi sertéstenyésztésben 10 órás munkával napi 110 kiló súlygyarapodást érhető el. A szomszédban él az ötholdas egyéni gazda, Ravasz Lajos, akinek a 110 kilós súlygyarapodáshoz, a szövetkezetiek 10 órájával szemben, 310 munkaórára van szüksége. Az összehasonlítás tényei megkövetelik az egyenes beszédet, a szókimondást, amelyben ott rejlik a tsz-tag könnyebb, és az egyéni paraszt nehezebb, gondokkal terhesebb élete.

1968.
Amióta csak elkezdődtek a modern olimpiai játékok, Magyarország mindig is jelentős szerephez jutott: többször végeztünk a harmadik helyen, de a hatodiknál rosszabb helyezést nem értünk el. A sportszerető magyar közvélemény elvárja, hogy a következő, mexikói olimpián is legalább így szerepeljünk: a 19 sportág közül 15-ben indulnak magyar versenyzők. Érmeket, sőt, aranyérmeket várunk a hagyományos „magyar” sportágakban: öttusa, vívás, vízilabda, labdarúgás, birkózás, kajak-kenu, de aranyesélyes Zsivótky Gyula kalapácsvető, Németh Angéla gerelyhajító és Kozma István birkózó is. Akár 15-17-re is tehető a győzelmi esélyek száma.

1978.
– Parancsoljon a kedves vevő: egy kiló máj, 30 deka vesevelővel. Tessék a blokk. Oda mit adjunk, kérem szépen? Borjúhúst? Igenis, egy kiló szép borjúhúst a kedves vevőnek, szeletelve, természetesen. És önnek mit adjunk, asszonyom?
– Aranyoskám, tényleg van borjúhús? Adjon gyorsan egy kilóval! Istenem, borjúhús, az uram nem fogja elhinni, hogy borjúhúst vittem haza…
– Állj, felvétel állj! – szólal meg egy sztentori hang. – Maga mit keres itt?! Nem látja, hogy új magyar filmet forgatunk, és maga belecsöppent a forgatócsoportba?!

1988.
Zámbó Jimmy nem zárja magába nagy titkát: „Véletlenül jöttem rá, hogy négy oktávot tudok énekelni. Ahogy a Curie-házaspár a nukleáris energiával, úgy kísérleteztem én is a hangommal. Sok évvel ezelőtt, skálázás közben rájöttem, hogyan kell fellazítani, és hogyan kell kinyitni a hangszálaimat. Egyszer, egyetlen embernek majd átadom ezt a titkot, egy tehetségnek, akit majd úgy „vágnak”, ahogy engem vágtak. Ha megtalálom zenei alteregómat, tanítani fogom éjjel és nappal, s neki kidolgozom majd a skálametódusomat. Legyen fiú, vagy lány, érvényesülni fog.”

1998.
Az ópusztaszeri skanzen hűen berendezett tanyasi iskolájába fejkendős asszony óvakodik, mögötte, kalaplevéve fehér hajú embere lépked az olajos padlón. – Éppen ilyen volt – hangzik a sóhajtás, majd kis idő múlva –: csak a Varga tanító úr hiányzik a tábla mellől. A rádióban hallom öregdiákok emlékezését Bezerédi tanár úrról, meg Szörényi tanár úrról, aki romeltakarítás közben is Vörösmartyt szavalt diákjainak, hogy egy óra múlva visszakérdezze a verseket… Szeptember van, modern világ, modern iskola. De tudás és emberség csak akkor nőhet belőle, ha ma is ott áll a tábla előtt Varga tanító úr, Bezerédi tanár úr, és ha valaki Vörösmartyt szaval.