Ezt írtuk anno...

1948.
Kovács Jánosné gyomai ezüstkalászos gazdasszony már hosszabb ideje kísérletezik olyan módszerekkel, amelyek korlátozzák a vetőburgonya mennyiségét és mégis bő termést ígérnek. Módszere a következő. „Tavasszal a burgonyát veremben megcsíráztattam, aztán kiültettem, beföldeltem, falevéllel burkoltam. Nyolc-tíz nap múlva, amikor a növény már kizöldült megtrágyáztam, s ettől annyira megerősödött, hogy rövid idő múlva már nem lehetett megkülönböztetni a rendes vetőmaggal ültetett burgonyától. Krumpliszüretkor egy-egy fészekben 4-8 darab szépen fejlett burgonya volt, a nagyobbak elérték a 15-20 dekát is.” A módszer jelentősége hatalmas, hiszen ezzel a lehető legkisebbre csökkenthetjük, vagy akár meg is takaríthatjuk a vetőburgonya mennyiségét.

1958.
Hogy mivé vált a magyar menekültek álma az „arany Amerikáról” másfél év alatt? A helyes útról letért emberek ezrei követelik immár, hogy engedélyezzék hazatérésüket, de mind a mai napig csak mintegy 500 ember tudta elhagyni az amerikai „mennyországot”. Sok olyan magyar, aki már másfél éve tartózkodik kint, csak öt-hat hónapig dolgozott. Egyikük most azt mondja: „hazautazom, Magyarországra. Én nem tudok kéregetni, kunyerálni”. Egy másik fiatal magyar könnyes szemmel kérdi: „ugyan, mit írjak haza? Azt, hogy a kezemet kell tartanom könyöradományért az utcán, ha élni akarok? Nem tudom, mit tegyek. Én nem bírok kasszafúrásra vetemedni…” Ezt a meztelen igazságot persze soha senki nem fogja meghallani az Amerika hangjában.

1968.
Ötvenhat éves korában meghalt az elmúlt emberöltő egyik legmegragadóbb tehetségű magyar művésze, Görbe János Kossuth-díjas színész. Már majdnem harminc éves volt, amikor a kétkezi munka világából átlépett a művészek társadalmába. Kiugrása a felszabadulás előtti magyar filmművészet kimagasló remekében, az Emberek a havason című alkotásban történt, s mindjárt a csúcsra szökkent. Véletlen csodának tűnt a magyar művészeten ez a szikár termetű, rekedtes hangú, fájdalmas arcú férfi. Most, hogy elment, már bizonyos: minden paraszti témájú filmben és színdarabban lesz egy szerep, amire majd azt mondják, ezt csak a Görbe János játszhatná el.

1978.
A nyáron legalább félmillió hektár gabonatárolót, és ezzel együtt hárommillió mázsa rendbennhagyott szalmát égettek el a téeszek és a gazdaságok. Ez több százmilliós veszteség a talajerő pótlásban. A kár azonban ennél is nagyobb, mert a tarlón eltüzelt szalmával együtt pusztulnak vétlen állatok és növények, amelyeket talán sosem lehet pótolni. A sündisznóknak, a vadméheknek és a tűztől körbekerített állatoknak nincs esélyük a menekülésre, ahogy megégnek a tarlókat szegélyező fiatal fasorok is. A szalmaégetést sokan a nagyüzemi gazdálkodás velejárójaként emlegetik, nekünk azonban erről Csáki szalmája jut eszünkbe…

1988.
„Parasztember vagyok, ötvenegy éves. Lányom színésznő szeretett volna lenni, nagy örömömre, ez nem sikerült neki. Presbiter vagyok, fölösleges lett volna, hogy a mi családunk egy tagja vetkőzzön esténként idegenek mulatságára. Most irodista a téglagyárban, s van már udvarlója is, egy üzemmérnök. Akinek van néhány hibája. Elsősorban is, futballbolond. Minden meccsen és minden edzésen ott van. Aztán fotózik, kérkedve mondja, hogy olyan gépe van – egyébként összesen 11 –, amilyet az amerikai űrhajósoknak használtak a holdon. Aztán nem szereti a szalonnát, a kövér hústól egyenest rosszul lesz, a tej pilléjét kiköpi – szóval faramuci ember, én meg félek, hogy az együttélésben más hibái is előjönnek.”

1998.
Nagyszentjánoson egy Edmond Fritz nevezetű osztrák férfi fényes nappal négy hektárnyi kenyérgabonát tárcsázott a földbe. Miközben ezt tette, verőlegényei fogták vissza a föld tulajdonosát, akin így állt bosszút az osztrák, merthogy összevesztek a közösen tulajdonolt föld miatt. A falu kocsmájában azóta is a terménypusztítás a téma, abban azonban mindenki egyetért, hogy nem lenne ez a csúfos ügy, ha a hivatalok még időben felléptek volna a zsebszerződések ellen.