Ezt írtuk anno...

1948.
A szegedi városszélen található az állami gyapotkísérleti intézet. Feladata, hogy néhány év múlva gyapotszükségletünk legnagyobb részét itthon termeljük meg. Igen ám, csakhogy a gyapotnak két nagy ellensége van: a sok csapadék és a hűvös idő, miközben a gyapotnak 8 hónap kell, hogy beérjen. Márpedig ennyi száraz, meleg hónap nincs Magyarországon. De a baráti Szovjetunió biztató ajándékot küldött: újfajta, mindössze 5 hónapos tenyészidejű magvakat! Ezek a magyar gyapottermesztés reménységei, ha sikerrel járunk, 3-4 év múlva akár 20-30 ezer holdon is termelhetünk magyar gyapotot.

1958.
Csendben, szerényen érkeztünk el az Olcsó Könyvtár sorozat kétszázadik kötetéhez. Nem egészen öt év alatt, 12 millió, 3-4 forintos árú könyvet adott államunk a munkások, parasztok kezébe. Móricz Zsigmond álmodozott annak idején arról, hogy jó volna, ha könyveit újságpapírra nyomva, „ponyván”, fillérekért árulnák, és így eljutnának azokhoz is, akiknek írta. Mert a múltban éppen ők nem juthattak hozzá az irodalomhoz, hiszen kinek volt 6-8-10 pengője könyvre, amikor a napszám 80 fillér volt? Ma már megszokott látvány a könyvet forgató munkás, paraszt, akik híres írók műveit vásárolták meg, olykor 100-120 ezer példányban. Így már hiába keresi az ember ezeket a könyveket – mind elfogytak.

1968.
Látogatóban egy magyar egységnél, Csehszlovákiában. Elsőként lépték át a határt azon az augusztusi éjszakán, tizenkét órát vezetett Visztra József gépkocsisebességgel a lánctalpakhoz kíméletlen betonon. De a szolgálat tovább tartott: őrmestere úgy etette, „katonánként”, míg ő 24 óra hosszat markolta a kormányt, hatvan tonna teherrel a háta mögött. Az út csúszott, s elromlott a főszűrő is, de nem történt baj. Ők mentek elöl, s rajtuk is múlott, hogy hogyan jön utánuk minden, ami jön… Egy hídon gyerekkocsit toltak a száguldó tank elé, csecsemővel, barikádnak – Visztra úgy vezetett, hogy útjuk 300 kilométerén egy karcolást sem ejtettek.

1978.
Bérházunk lépcsőházát, mellékhelyiségeit minden nap egy asszony takarítja. A feladat szórakoztatja, ugyanis, amikor kezd, tele még a ruhaszárító, a padlástér és a pince alvó emberekkel. Amikor először a nyakába esett egy kéz, majd’ szívbajt kapott, rohant, kihívta az URH-t, azok mindenkit igazoltattak, de a papírok rendben voltak. Két év alatt megbarátkozott a helyzettel, már mindenkiről tudja, kit mikor kell ébresztenie. Tegnap új lakója lett: az első emeletről egy idősebb nő hordta le matracát a pincébe, mert összeveszett a vejével. Másnap a takarító aszszony kávéfőzővel érkezett, azóta együtt kávéznak…

1988.
Már jó ideje, hogy külföldön játszó magyar futballistáknak, azaz idegenlégiósainknak is szurkolhatunk. Bálint Lászlóval kezdődött a sor, aztán Fazekas László, Tóth András, Kocsis István, Mucha József, Martos Győző, Dajka László, Mészáros Ferenc, és mások kinti produkcióit kísérhettük figyelemmel. Aztán jött a Nyilasi-korszak, mostanában pedig Détári Lajos, Bognár György, Boda Imre játéka vált ki idehaza is érdeklődést. A legújabb magyar sztár külföldön: Vincze István. Sokukat várjuk vissza a nemzeti válogatottba, nem mindegy tehát, hogy csapataiknál milyen formában vannak.

1998.
Horváth Ede, a Vörös báró, a világhírű Rába-birodalom ura, 74 évesen itt hagyott bennünket. Egy ellentmondásokkal teli korszak kivételes egyénisége, makacs, könyörtelen példaképe lett. Végakarata ugyancsak bizonyítja kivételes egyéniségét. Temetésén bizonyára sok ezren jelentek volna meg, de ő e helyett csendes szertartást kért, és azt, hogy hamvasztása után földi maradványait szórják Győrnél a Dunába. Úgy is lett. Az urnát szállító repülőgép tett egy tiszteletkört Horváth Ede háza, majd a Rába-gyár fölött, aztán a Dunába szórta a hamvakat.