Ezt írtuk anno...

1948.
A sárospataki Rákóczi-vár nemcsak két századdal ezelőtt volt szilárd bástyája a szabadság ügyének; az ódon falak mögött ma is a haladás erős levegője járja át a tüdőnket, amikor megszemléljük a várban megrendezett Zemplén megyei mezőgazdasági kiállítást. Legnagyobb sikert a népcukorka aratta. A szerencsi gyár még csak most kezdte meg a gyártását, de pár hét alatt máris sikerült forgalomba hoznia. A népcukorka azonos a kockacukorral, csak málna-, barack-, meggy- vagy citromlével van átitatva. Így az egyik szem piros, a másik sárga, a harmadik zöldes. Az eddigi savanyú cukornak 17 forint volt kilója, a népcukorkának mindössze 7; a falusi gyerekek így rövidesen olcsó, ízletes csemegéhez jutnak.

1958.
Hogy mit jelent egy településen a tekepálya, ahol jóformán nincs más szórakozási lehetőség, azt csak az olyan eldugott kis falvak fiataljai tudják a legjobban, mint a szentgáloskériek. Bár korábban itt is volt kugli, de a szövetkezet „jóvoltából” megszűnt létezni. Két évvel ezelőtt ugyanis az italboltot korszerűsítették, s ez okból a tekepályát is lebontották, merthogy azzal nem korszerű egy falusi italbolt. Legalábbis a szövetkezet vezetői így gondolták. Mi viszont követeltük szórakozási lehetőségünk visszaállítását, amit rendre meg is ígértek. Időközben már a harmadik ügyvezető igazgatja itt a dolgokat, de még mindig nincs tekepálya; kérjük a szövetkezet vezetőit, hogy ne csak ígéret, hanem tekepálya is legyen falunkban.

1968.
Nézem a táncdalfesztivál egyik elődöntőjét. Amikor a népszerűségre pályázó ifjú énekes a színpadra lép, kunszentmiklósi unokaöcsém nevetve mondja: nicsak, a sáros cipőjű… Aztán kiderül, az énekes nem is oly rég fellépett Kunszentmiklóson, de hogyan: sáros cipőben állt a közönség elé. Nem először tapasztalják a Budapesttől alig 60 kilométerre levő községben, hogy a „fővárosi művészek” lenézik őket. Van, aki istállónak titulálja a hárommillió forintért felújított mozit, mások elfelejtenek gondoskodni a hangosításról, egy konferanszié másfél év alatt négyszer mondta el ugyanazt a viccet, a beígért sztárok helyett mások érkeznek. Akik kizárólag „hakninak” tekintik a vidéki fellépéseket, kizárólag önmagukat járatják le.

1978.
Tömött az autóbusz, de nekem sikerült ülőhelyet szereznem. Megállunk, újabb utasok próbálnak felkapaszkodni, egyszer csak gyerekhangot hallok: Kérek egy ülőhelyet! Egy 8-10 éves kisfiú kér helyet egy terhes kismamának. Természetesen felállok, átadom a helyem. Újabb megálló, újabb utastömeg, a kisfiú újra kiabál: Kérek egy ülőhelyet!, egy öreg bácsi érkezett. De senki nem mozdul. A gyerek újra kiált, nincs változás. Együtt szállunk le, a gyerek rám néz, majd odaszól: francba a többiekkel, igaz? Látod, milyenek voltak. Te voltál közöttük az egyetlen jó fej…

1988.
Az egyik viharos éjszakán kitört a bejárati ajtónk üvege. Sebaj, gondoltam, derék ember a megvakult keretek maszek gyógyítója: két levegővétel között helyére is pattintja az új üvegtáblát. Csak éppen számlát nem ad, mondván: már most, októberben túllépte az adósávot. Számla nélkül viszont, mint tudjuk, a biztosító nem fizet. Az üveg levágva, a helyén, mit tehetem volna, fizettem; nem kenyérre kellett egyelőre az a százas. Ám az orkánerejű szél, ha támad, nem figyeli: kisnyugdíjas aggódik-e az ablaküvegért, vagy pimasz üveges dörzsöli kezeit nevetve a viharos éjszakán…

1998.
Hofi Géza második Kossuth-díja! Egyrészt ugyanis a művészt a közelmúltban valóban Kossuth-díjjal tüntették ki, másrészt azonban – talán nem véletlenül – ez a díj lett legújabb lemezének a címe is. Hogy milyen fogadtatásra számíthat, azt talán legutóbbi albumának, a Pusszantás mindenkinek sikere jelzi: az a hanghordozó szinte hetek alatt platinalemez lett. Az új humoráradat, a Kossuth-díj is hozza Hofi legjobb formáját: kíméletlenül ostorozza a napi politikát, a kereskedelmi tévék műsorát, no és bennünket, újságírókat sem felejt ki a sorból.