Ezt írtuk anno...

1948.
A múlt hét szombatján, városon és falun egyaránt a rádió mellett ült, aki csak tehette. A magyar nép bölcs vezérének, Rákosi Mátyásnak hallgatta iránymutató beszédét országunk népe. S az elmondottakat rögtön magáévá is tette, ezt bizonyítja a tiszalökiek Rákosi Mátyáshoz intézett távirata. „Örömmel hallgattuk szeretett vezérünknek, Rákosi Mátyásnak a szombati beszédét. Érezzük és tudjuk most már, hogy csak a szövetkezeti gazdálkodással léphetünk rá felemelkedésünk útjára, és azon leszünk, hogy erre az útra ne holnap, hanem már ma ráléphessünk!” Kemence község, amelynek lakói 103 százalékra teljesítették az őszi mélyszántást, azt üzenték: „Községünk egy emberként követi Rákosi Mátyást a békéért, a több termelésért folytatott harcban, a háborús uszítók és a klerikális reakció ellen!”

1958.
A Katalinok büszkék lehetnek nevükre, mert bállal, mulatsággal köszöntik őket országszerte. Régi hagyomány ez, csak ma valahogy másként van, mint régen. Hol van már a bál ajtajában pöffeszkedő csendőr, a csizmaszárba rejtett kés, a tánchelyiségnek kinevezett bűzös kocsma! Nálunk, Zalaszentmihályon, a Betonútépítő Vállalat neonfénnyel kivilágított kultúrterme várta a fiatalokat. Volt ott jókedv, tánc reggelig, de még bevétel is! Az ötletes nőtanács ugyanis tombolát rendezett. Az összejött pénzből mosógépet vesznek, amit csekély díjazás ellenében a falu minden asszonya használatba vehet.

1968.
Baranya megyében eltűnőben van az állattenyésztők ősi „cégére”, a gémeskút. Néhány évtizeddel ezelőtt – becslések szerint – legalább harmincezer ágasfa meredezett a legelőkön és a falvakban, ma alig tízezerre tehető a számuk. Ugyanakkor, jelenleg már több mint száz víztorony magasodik a megyében. Sok helyütt azonban ragaszkodnak a hagyományos kutakhoz, és az elkorhadó ágasok helyett újakat állítanak. Az ormánsági Bogdásán a falu idős kovácsmestere, Lukács István vasból készített gémeskutat, amely faelődeihez képest örök életű lesz.

1978.
Az új lakótelep házai előtt az autók szép sorban állnak, mintha csak játék autók lennének. Öröm nézni, ahogy szombaton és vasárnap az autósok kis vödrökkel, kefékkel, kenceficékkel érkezve ápolják, csinosítják a masinákat. Szomszédom nem ez a fajta, a sár csak úgy ragad a kocsiján, belsejében szotyola- és mogyoróhéjkupacok. Mikor gyermekük született, és a szomszéd készülődött hazahozni családját a kórházból, mondtam is neki: segítek kitakarítani a kocsiját, legalább erre az alkalomra legyen tiszta. Nem – felelte határozottan –, a gyereket nem szabad félrevezetni. Tudja meg már az első pillanatban, milyenek a szülei.

1988.
Tanárnő vagyok, húsz éve mentem férjhez, van egy 18 éves fiunk. A férjem hűséges, ragaszkodó, de szinte minden nap megver. Elég, ha sós a leves, ha hosszabban beszélek telefonon, máris üt. Megaláztatásaim rendre a gyerek szeme láttára zajlanak. A közelmúltban azonban megrázó fordulat történt. A fiam bokszolni jár, már országos eredményeket is elért, és az egyik szokásos otthoni csetepaté végén felállt, s szó nélkül leütötte az apját. Borzalmas jelenet volt, a gyerek is zokogott, de aztán kijelentette, ezentúl, ahányszor az apja rám emeli a kezét, lecsapja, mint egy nyulat. A férjem most úgy teszi fel a kérdést, válasszak, vagy ő, vagy a fiam hagyja el a házunkat.

1998.
Lemondott a Malév igazgatótanácsi tagságáról Hingyi Beatrix, és ezzel egy időben édesanyja, Hingyi Lászlóné is bejelentette, hogy nem vállalja a Szerencsejáték Rt. felügyelőbizottsági tagságát. A Torgyán rokonok – a földművelődésügyi miniszter menye és nászasszonya, akikről a minisztertől megtudtuk, hogy valóságos légügyi dinasztia az övék – az őket ért, úgymond méltatlan támadásokkal magyarázták visszalépésüket.