Ezt írtuk anno...

1949.
Március tizenötödikének előestéjén Szakasits Árpád köztársasági elnök osztotta ki az 1949. évi Kossuth-díjakat. Híres tudósok, írók, művészek töltötték meg az elnöki palota nagy fogadótermét, de ott láttuk a széksorokban az ország legkiválóbb munkásújítóit, traktoristáit, termelőszövetkezeti vezetőit is. Mindannyian egyformán megérdemlik a nagy kitüntetést: az egyetemi tanárok, a zeneművészek, a szobrászok csak úgy, mint Sassi István traktorista, aki 608 kataszteri holdat szántott, illetve tárcsázott traktorával, vagy Vince Mihály szövetkezeti vezető, aki mindjárt közölte, hogy pénzjutalmából 1500 kiscsibét vásárol a szövetkezet baromfitenyészetének.

1959.
No, Varga bácsi, milyen idő lesz holnap? Vethetjük a cukorrépát? – kérdi a Dózsa téesz juhászát a brigádvezető. Az öreg nem szól, csak benyálazza mutatóujját és feldugja a levegőbe. Aztán letelepedik a puszta földre, és vagy három percig ül, ugyancsak szótlanul. A brigádvezető már éppen ott akarja hagyni, amikor az öreg megszólal: „A föld már nem hidegíti át a nadrágomat, így hát nem tökösödik be a répamag. Eső se lesz holnap, mert keletről jön a szél, onnan pedig tavasszal nem jönnek esőfelhők. Egyszóval: vethetnek.” Másnap bebizonyosodott, hogy jó még az öreg talajhőmérője, és széljósnak is kitűnő.

1969.
Vasárnap délután, 62 éves korában, váratlanul elhunyt Sárdy János, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, a Fővárosi Operettszínház tagja. Sárdy az elmúlt évtizedek legnagyobb bonvivánja, a legnépszerűbb magyar színészek egyike – a falvak népének legkedveltebb énekese volt. Nem színpadra készült, a tanítói hivatást választotta, de a fiatal és jóképű dunaföldvári tanító tehetségét és hangját hamar felfedezték: az öntevékeny színjátszó csoport tagjából az Operaház ösztöndíjasa lett. Később az Operettbe került; nem volt nála híresebb János vitéz.

1979.
Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára… Ez rendben is volna, a baj az állomáson kezdődik, ahol minden van, csak taxi nincs. Könnyebb eljutni Budapestről Kanizsára, mint az állomásról a város főterére. Legfeljebb busszal és lábbusszal, de akinek sürgős dolga van, netán súlyos csomagja, az várhat napestig. Nagykanizsán ugyanis a taxikat kiadták gebinbe, s a saját magának parancsoló sofőr fuvarba csak akkor megy, ha akar, ha kellően kényelmes és ha jólesik neki. Mi az akadálya annak, hogy a kanizsai taxisokat legalább ügyelettartásra kényszerítsék? Az önállóságukat nem lehet ennyire sem megnyirbálni?

1989.
Minden századik magyar aláírta a Bős–Nagymaros vízlépcső elleni tiltakozást, amelyet a Duna-mozgalom képviselői adtak át a parlamentben. A 124 ezer aláíró az építkezés felfüggesztése mellett népszavazást követel. A parlamentnek lehetősége van korábbi álláspontjának felülvizsgálatára, jóllehet, Maróthy László miniszter nem javasolja a kérdés újratárgyalását. Németh Miklós miniszterelnök viszont egy nyilatkozatában kijelentette: a vízlépcső építésének elhatározása hiba volt.

1999.
Az elmúlt tél nagy falakat rakott a hóból; ez juttatta eszembe kalandomat a régmúlt téllel. Hazafelé igyekeztem az iskolából a kertek alatt, a szél fújt, hordta a havat, s én eltévedtem. Leültem, álmos lettem, azt éreztem, hogy puha ágyon, dunnán fekszem. Mint kiderült: odahaza nagyjából ebben az időben a fehér házőrző kutyánk vonítani kezdett, és kaparta a kertajtót. Apám kiengedte, s a kutya, mint akit puskából lőttek, úgy rohant hozzám. Akkorra már csak a sapkám látszott ki a hóból. Ahogy odaért, nyalogatni kezdte a kezemet, az arcomat, majd apámmal együtt ástak ki a hóból. Ha visszagondolok, bizony ott maradhattam volna, a kutyánk mentette meg az életemet.