Ezt írtuk anno...

Június harmadik hetében.

Misc2009. 06. 19. péntek2009. 06. 19.
Ezt írtuk anno...

1949.
Az Országháza valami más nevet érdemelne. Talán a Népköztársaság Háza. Mert végre igazán benne van a nép. A Martinovicsék népe, a Csokonai népe, a Petőfi népe, a Táncsics Mihály népe. Itt van a távoli tanyák népe, itt vannak a harmadoskapások, a részesaratók, a kastélyok kapujában kuncsorgók, a faluszéli zsellérek, a bányászok, a vasmunkások, az igazi kisgazdák. Kifordult a világ itt sarkaiból: a tágas folyosók pamlagjain nem jogfosztó grófok és más tekergők konfliskálódnak, hanem az ész és az értelem viaskodik a nép egyre javuló sorsán, az ország boldogulásán.

1959.
Az alig egyhetes Dózsa téesz tagjai dolgoznak a dunaalmási határban. A szekereknél Tarr Miklós bácsi és egy fiatalabb téesztag állítja öszsze a magtakaró fogast, csakhogy már igen viseltes az öreg szerszám. A fiatalember kérdi is: kié ez a rozoga szerszám? „Hogyhogy kié, hát az enyém – húzza ki magát Miklós bácsi, de aztán a fejéhez kap, s némi mosollyal folytatja –: újra kell tanulnom a nyelvtant… Mert az előbb rosszul mondtam. Nem az enyém, hanem a miénk a borona. Nem én, hanem mi szántunk-vetünk. Eddig csak az enyém, a tiéd, az övé járta: én kaszálok, te aratsz, ő vet. De most már a többes számot használjuk, s úgy beszélünk, hogy: mi. S ez mégiscsak más, nem igaz?”

1969.
A Zádor utcai iskola József Attila úttörőcsapatának tagjai közül 120-an fogtak tollat, és üzentek a jövőbe. Tóth Ibolya például azt írta: „Szerintem ötven év múlva gondolkodógép lesz az iskolában, és a legnehezebb számtandolgozatot is pillanatok alatt elkészítik a pajtások”. A legjobban sikerült üzenet szerzője Kabai Ilonka volt. „Pajtások! Gondolatban látom, amikor 50 év múlva szép ünnepséget rendeztek és felbontjátok a levelemet. Milyen lesz akkor a városunk? Mindenütt emeletes épületek, ezekben atommal világítanak és fűtenek. Hatalmas pályaudvarunkról villanyvonatok futnak ki, és megszűnnek az italboltok. Eltűnik a különbség város és falu között; színes televízió lesz minden lakásban. Köszöntelek benneteket, akik megértétek ezt a szép jövőt!”

1979.
„Megépítjük a teniszpályát, az biztos!” A határozott kijelentés a hajdúhadházai Új Barázda téesz elnökétől származik. Termelőszövetkezetnek teniszpálya? Talán nem bír manapság ez már különlegességgel, de az elnöki lendület mögött egy történet sejlik. Fiatal korában egy állami gazdaságban dolgozott, s társaival szerettek volna egy teniszpályát építeni, de az akkori igazgató leintette őket: teniszpályát a Hortobágyon? Hát most lesz, Hajdúhadházán. Az elnök elvtárs a fiatalokért törleszt, teniszütőt ad a téeszfiatalok kezébe, sőt önmaga is beáll a tanulók közé.

1989.
Búcsút vettünk a szocialista munkaversenytől. Ez a forma az évtizedek során egyre inkább tartalmatlanná vált, és végül teljesen formális lett. Kár lenne tovább erőltetni. Ennek jegyében született meg az a kormányrendelet, amely hatályon kívül helyezte a szocialista munkaversenyről szóló korábbi határozatokat. A verseny ezzel persze nem szűnt meg, csak átalakult. Pontosabban átalakulóban van egy igazi versennyé, ahol a versenybíró egyre inkább a piac lesz. A piac ugyanis igazságosabban ítél, mint bármely vállalati vagy szakszervezeti vezető.

1999.
A világban óriásbankok fúziója zajlik, mert nem érzik magukat elég erősnek bizonyos folyamatok pénzügyi kezeléséhez. Ilyen körülmények között aligha van értelme azt firtatni, milyen arányban van jelen a külföldi tőke a magyar bankrendszerben. Annál is inkább, mert nem volt más útja a magyar bankrendszer konszolidációjának és privatizációjának, mint amit bejártunk. A magyar társadalom és a magyar állampolgár nem szenvedő alanya, hanem kedvezményezettje, haszonélvezője a bankprivatizációnak. (Erdei Tamás, bankszövetség, elnök.)
 

Ezek is érdekelhetnek