Ezt írtuk anno...

1949.
Az ország minden városában és községében nagy lelkesedéssel ünnepelték Petőfi Sándor halálának századik évfordulóját. A budapesti ünnepségekre a Szovjetunióból íróküldöttség érkezett hozzánk. Scsipacsov költő elmondta: Petőfi, saját hazáján kívül, még soha és sehol nem kapott annyi szeretetet, mint a Szovjetunióban, ahol az évforduló ünnepére száz- és százezres példányszámban jelentek meg Petőfi-kötetek, minden újságban és folyóiratban Petőfiről szóló cikkek és Petőfi versek olvashatók. „Petőfit azért szereti a szovjet nép, mert a népi demokráciának, a magyar nép és a dolgozó emberiség felszabadításának igaz harcosa volt” – mondotta Scsipacsov.

1959.
Illik vagy nem nőknek a nadrág – folytatjuk a vitát. Papp Ferenc így ír: „Nem értek egyet a nemet mondókkal, akiknek soraiból csak úgy sugárzik a régi, maradi felfogás. A nők, épülő szocialista társadalmunk egyenrangú tagjai, ugyanúgy kiveszik a részüket a munkából, mint mi, férfiak. Összegezve: a nőknek is joguk van a nadrágviseléshez!” F. Piroska viszont ezt írta: „Ha kevesebb nő hordana rövidnadrágot, s egyéb túlzottan modern ruhadarabot, talán a válások száma is csökkenne. A mai hajviselet miatt a lányok úgy néznek ki, mint a csinibabák, s bizonyára úgy is gondolkodnak. Sajnos vannak férfiak – főleg a jampecok –, akik szintén a divat hóbortjainak áldoznak, így az ilyen egyszerűbb lányok, mint én is vagyok, nehezen találnak párt maguknak.”

1969.
Budapest, Nyugati pályaudvar, péntek este. Fél hétkor indul a feketevonat Nyíregyháza felé; utaznak haza a szabadszombatosok. De már öt óra óta sorban állnak a büfé előtt. Egy fiatalember tíz üveg sört vesz, hárman vannak hozzá, az egyik egy csitri lány. Negyed óra alatt elfogy a tíz üveg, a társaság másik tagja indul a büfé felé: újabb hat üveget hoz. Ahogy közeledik a vonatindulás ideje, ezzel egyenes arányban nő a vedelés üteme. Nézhetsz jobbra vagy balra, itt józant nem látni. Elnyűtt ruhájú emberek vad arca mered rád, hajdani szépségük romjaiból csábító mosolyokat küldözgetnek feléd a „szerelem” nyomorékjai.

1979.
Jászhalmán egy szakosított sertéstelep 5000 kövér disznót ad közfogyasztásra. Amikor létesült, még modern volt, ma már súlyos bírságot fizet a környezetkárosításért. Két lehetőségük van. Ha a telepet felszámolják, vissza kell fizetniük az alapításhoz kapott állami dotációt, s 5000 sertéssel kevesebb lesz. Ültessenek 60 hektáron nyárfaerdőt, a szennyvizet locsolják oda, ez a másik lehetőség. Az ültetés két és fél millióba kerülne, de mivel 60 hektárt kivonnának a mezőgazdasági termelésből, ezért meg öt és fél millióra büntetnék őket. Hát akkor mi legyen?

1989.
Hatvannégy éves korában elhunyt Szirtes Ádám színművész. Fölösleges itt megemlítenünk megannyi kitüntetését, titulusát, hiszen a legmagasabb, meg nem haladható rangja: ő volt a Talpalatnyi föld című magyar filmklasszikus Góz Jóskája. Ez az alakítás nemcsak filmtörténeti jelentőségű, de része lett a küzdő parasztság históriájának is. Szirtes Ádám volt summás, inas; a boldog véletlen és az ország életében bekövetkezett változás segítette a színészi pályára. Halála arra is figyelmeztet bennünket, hogy milyen sokan mentek el már azok közül, akik hitelesen ábrázolták a parasztot az elmúlt emberöltőben.

1999.
„Szeretünk whiskys” – olvasom a szembejövő lány pólóján, „neki drukkolok” – pihegi ellágyultan a tévében a másik, s a húszezer telefonos szavazó 72 százaléka ugyancsak neki drukkol. Röhögünk a felsült rendőrökön, és nem vesszük észre, hogy a meccs nem a whiskys kontra Belügyminisztérium, hanem bűn kontra társadalom között folyik. Értékzavaros világunkban lesz a bűnöző a kisember előre tolt bástyája, aki megmutatja, lentről is lehet pénzhez jutni, ha másként nem, hát pisztollyal.