1956 illúziói és legendái

Mennek az oroszok! Jönnek az amerikaiak! Jönnek az ENSZ-csapatok! Semlegesek leszünk! Kilépünk a Varsói Szerződésből!
Ezek az óhajok, vágyak fogalmazódtak meg 1956 októberében, ezek tápláltak az utca emberében hiú ábrándot, beteljesíthetetlen reményt. A világpolitika, azon belül Magyarország valósága a következőképpen nézett ki.

Az oroszok valójában sohasem vonultak ki innen, a szovjet speciális alakulat egységei Székesfehérvárott, Győrött, Szombathelyen, Kecskeméten, Szolnokon, Szegeden, Debrecenben és Pápán állomásoztak. Sem az amerikaiaknak, sem pedig az ENSZ-nek nem fordult meg a fejében, hogy Magyarországon beavatkozzék – mivel a lapokat már jóval korábban leosztották.
A jaltai egyezmény – 1945 februárjában – már felvázolta a majdani Európa politikai körvonalait. Bár 1956-ban Joszif Sztálin, az orosz diktátor és Franklin D. Roosevelt korábbi amerikai elnök már halott volt, de Winston Churchill volt brit kormányfő még élt. Churchill 1946-ban, a Missouri állambeli Fultonban elmondta a híres beszédét, sajnálkozását a vasfüggöny európai leereszkedéséről. Elég képmutató beszéd volt ez a jaltai megállapodás után, ahol állítólag éppen ő mutatta be Sztálinnak egy „sajtpapíron” a kontinens felosztásának tervét. Ezen a következő szerepelt: Európa egyik fele szovjet befolyási övezet lesz. Churchill mellesleg másodszor is miniszterelnök volt 1951–55 között, és akkor valahogy semmit sem sikerült tennie a vasfüggöny felhúzásáért, amelynek leereszkedését 1946-ban úgy sajnálta. Ez a lényegen nem változtat: Sztálin, Roosevelt és Churchill ’45-ben, Jaltában befolyási övezetekre osztotta Európát.

Magyarországon a válság már érett 1956 júliusában – de akkor a forradalmár Nasszer egyiptomi elnök államosította a Szuezi-csatornát, és onnan kezdve már senkit sem érdekelt Kelet-Európa. A csatorna katonai és gazdasági értelemben stratégiai útvonal volt a hidegháború idején, ahogy ma is az: levágja a kanyart a Közel-Kelet és a kőolaj felé. A világpolitikát akkor az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai (Egyesült Államok, Szovjetunió, Franciaország, Nagy-Britannia és Kína) határozták meg – talán Kína volt a kivétel, amely még „kereste önmagát” a kommunista hatalomátvétel után. Az Egyesült Államokban Dwight Eisenhower volt az elnök – a második világháború idején ő volt a szövetséges erők főparancsnoka, aki jól ismerte a Szovjetunió erejét. A britek, a franciák – a kor divatja szerint – kizárólag saját érdekeiket tartották szem előtt. Nyugaton nem akadt senki, aki a harmadik világháborút megkockáztatta volna. Az oroszoknál 1956-ban már Nyikita Hruscsov volt a párt főtitkára – így mindenki, aki nemzetközi segítségben bízott a magyar forradalom idején, vak volt vagy naiv.

A kritikus időszakban megindult a brit–francia–izraeli támadás Egyiptom ellen – ettől fogva Magyarország még azt a minimális figyelmet is elveszítette, amelyet addig kiérdemelt. November 4. előtt Nagy Imre kormánya bízott abban, hogy tárgyalhat Moszkvával, az oroszok pedig kivonulnak a „semleges Magyarországról”.

Lehet, hogy akkor néhány tank ugyan elindult kelet felé, de az oroszok egy pillanatig sem adták fel Magyarországot, az itteni hadállásaikat. Előző évben létrejött az osztrák államszerződés, a Szovjetunió kénytelen-kelletlen feladta Ausztriát, kialakult a vasfüggöny keleti vonala. Moszkva és Hruscsov pedig nem volt annyira ostoba, hogy ezt az utolsó hadállást valaha is feladja.
Ezt mindenki tudta a világon, csak – fájó ezt leírni – mi, magyarok nem. Az amerikaiak nem a magyar helyzetbe szóltak bele, hanem a szuezi háborúba: a magyarok végül is nem kötötték össze a Földközi-tengert a Perzsa-öböllel, ahonnan folyik a kőolaj.

Amerikában 1956 jelentőségét, a szovjet birodalom összeomlásában játszott szerepét csak évtizedek múlva értékelték megfelelően és kezelték a helyén.