A bizalmatlanságnak ára van

A magyarok háromnegyede vallja azt, hogy „az ember sohasem lehet elég óvatos”, s csupán minden negyedik honfitársunk gondolja úgy, hogy „a legtöbb emberben meg lehet bízni” – derül ki a Tárkinak a gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételeit vizsgáló tanulmányából.

Az általános bizalom tekintetében Magyarország az alsó-közép csoportba tartozik a vizsgált európai országok rangsorában. A legnagyobb bizalommal a skandinávok viseltetnek, a déli országok és a volt szocialista blokk lakói gyanakvóbbak, közülük nálunk bíznak egymásban leginkább az emberek – az intézményi bizalom terén azonban sereghajtók vagyunk. Tóth István György, a Tárki kutatója szerint e mögött a „legvidámabb barakk” és a vértelen rendszerváltás „mellékhatásai” is állhatnak: – A puha diktatúrából a piacgazdaságba való viszonylag puha átmenet minden érdeme mellett valamelyest megfosztotta az embereket attól, hogy magukénak érezzék az új rendszert és az államot, amelytől továbbra is csak elvárták, hogy adjon, és amely továbbra is kiskapukat hagyott saját maga kijátszására. A paternalizmus kellemes langyosságát nem váltotta fel a „mi rendszerváltásunk”, a „mi vagyunk az állam” demokratikus légköre, így a magyarok kevéssé érzik magukénak az állami intézményeket, s továbbra is kijátszandó „ellenségként” kezelik.

Tízből hét magyar bízik meg – óvatosan – szomszédainak, távolabbi ismerőseinek és munkatársainak a többségében, a többiek ezen csoportokból is csak az emberek kisebb részét tartja megbízhatónak. Az idegenekkel szemben a többség nagyon is kétkedő: a magyarok 56 százaléka úgy véli, az emberekben egyáltalán nem, vagy alapvetően nem lehet megbízni.

Nem meglepő tehát, hogy nálunk kifejezetten gyenge a társadalmi kapcsolattartás. Európában a magyarok járnak össze legritkábban a szomszédaikkal, az észtek és a máltaiak után mi töltjük a legkevesebb időt a barátainkkal is. Hogy mi volt előbb, a bizalomhiány vagy a kapcsolatok hiánya, ez afféle tyúk-tojás dilemma. Aki nem bízik meg az emberekben, az nem fog összejárni velük, és ha valaki nem időzik másokkal, nem tapasztalja meg a kapcsolatok bizalomerősítő erejét.

Másrészt azt, hogy mennyire bízunk meg másokban, az is befolyásolja, hogy mit gondolunk arról, hogy egy adott szituációban mások hogyan viselkednének. Nos, a magyar borúlátás erre is rányomja a bélyegét. Míg a Tárki által megkérdezett honfitársaink 65 százaléka nem tenné el az utcán talált pénztárcát – hanem visszaszolgáltatná vagy leadná a rendőrségen, otthagyná stb. –, mégis csupán 20 százalék véli úgy, hogy ezt mások is megtennék. Vagyis a magyarok többsége úgy gondolja, hogy ő tisztességes, de mások nem.Azok viszont, akik azt mondták, hogy gondolkodás nélkül eltennék, kivétel nélkül ugyanezt feltételezik másokról is.

A bizalomhiánynak azonban ára van. Az általános bizalmatlanság a társadalomnak és a gazdaságnak egyaránt súlyos költségeket okoz. Egy bizalomhiányos országban ugyanis magasabbak a tranzakciós költségek. Nem elég az adott szó: hosszú szerződésekre, aprólékos jogi szabályozásra van szükség, s jócskán megnövekszenek az ellenőrzés költségei. Többen látják szükségét biztonsági zárak, házőrző kutyák és más elrettentő eszközök alkalmazásának. Még súlyosabb a helyzet, ha az állami / közösségi intézményekben is megrendül a bizalom. Ekkor léphetnek be a magánintézmények, a biztonsági őrök, a verőlegények és a paramilitáns szervezetek.