Fal mellett, Berlinben

Meg arra sem, hogy kísérőnk – a Szabad Föld német testvérlapjának újságírója – azzal büszkélkedik, hogy  13 évvel korábban, kiskatonaként, maga is építette. Közben figyelt a szeme sarkából, mit szólunk hozzá. Majd elmesélte: azóta nem látta a bátyját, aki légvonalban hat kilométerre lakik tőle, a túlsó oldalon. És megvonta a vállát: na ja, valamit valamiért. Onnantól kezdve óvatosabban bántunk Güntherrel, aki este még a színházba is pártjelvénnyel a gomblyukában jött. A főnöke, szép szál szőke germán, vacsorázni vitt minket, s mindenáron politizálni akart. A kkolléganőmmel eljátszottuk a buta nőciket – de akkor meg esetlen darabossággal udvarolni kezdett. Az áruellátás viszont sokkal jobb volt, mint Pesten, emlékszem, nagyon szép szandált vettem. Meg egy csíkos nejlonfüggönyt. És sétáltunk az este 9-kor már kihalt Unter de Lindenen. Nem tetszett Kelet-Berlin.

Második utamon, 1986-ban már nem hordtak pártjelvényt a keletnémetek sem, sőt ironizálgattak a honi tévéműsoron, amelyet senki sem nézett, s rengeteg Honecker-viccet hallottunk. De a Fal még ott állt. Ahogy a városban kocsikáztunk, lépten-nyomon elénk kanyarodott. Aztán meséltek Ingridről, aki vékonyka, törékeny lányként egy autó ülése alatt szökött ki Magyarországon át. Meg Kurtról, aki 16 éve nyújtotta be az áttelepülési kérelmét, s azóta sem kapta meg, de állásában lefokozták. Már árnyaltabban láttam a németeket, nem féltem tőlük, lám, „ők is emberek”. De se nekik, se nekünk nem jutott eszünkbe, hogy ennek hamarosan vége. A Fal ott volt, és úgy nézett ki, tényleg száz évig ott lesz – mint ahogy a pártfőtitkáruk majd három évvel később, immár csak magát és övéit biztatgatva.

Mindez most, a húszéves évforduló tájékán sokszor eszembe jut. Meg az a hitetlenkedő öröm is, amit 1989. november 9-én a tévé előtt éreztem. Az, hogy lebontották a falat, megerősítette a mi változásainkat is: már nem lehet visszacsinálni.
A németek tódultak át a réseken, a felnyitott kapukon, arcuk ragyogott. Lefogadnám, hogy a vonalas kolléga, Günther az elsők között rohant. S a szőke germán, a Stasi-s rovatvezetője, vajon hol lehetett? Nézem most a korabeli felvételeket és ennyi év távlatából igyekszem megérteni a németeket, s minket, magyarokat is. Egyik sem könnyű.

A témáról bővebbeb olvashat a Szabad Föld pénteken megjelenő, 46. számának 40. oldalán.