Megy a gőzös a vonattemetőbe

A postakocsit aligha siratták úgy el eleink, mint ahogyan mostanság megkönnyeznek egy-egy bezárt szárnyvonalat. Van, aki azt mondja, hogy az ország szervezettsége, stabilitása utáni nosztalgiánkat éljük ki a sínpályákhoz való vonzódásban, mert a vasút valaha ezt sugallta. Első-, másod-, harmadosztály, rózsaszín selyemernyős lámpák az étkezőkben az asztalon, filléres járatok Abbáziába, a tengerhez – a Vasúttörténeti Múzeumban mindez megtekinthető.

Ha búcsúzni kell, nincs nagyvasút, meg kisvasút. 1980. november 29-én Sátoraljaújhely főutcáján utoljára pöfögött végig a kisvonat. Azaz, hogy ekkor már nem pöfögött, mert 1964-ben felváltották a gőzösöket a dízelüzeműek, de a gyászolók emlékében még túl közeli volt a füttyös, kőszénfüstöt okádó „Bimbó" mozdony. Minden ablakban gyertya égett hát és a függönyök mögött ki-ki elmorzsolt egy könnycseppet.

A vasút valójában az életet modellezi, ezért is áll olyan közel a szívünkhöz. Az ország északi csücskében élők követ, fát, perlitet, kaolint fuvaroztattak a kertek alatt zakatoló kisvasúton. Visszafelé a Bodrogközből terményt, takarmányt, Sárospatakról és Sátoraljaújhelyből bútort hozott cserébe az állomásra a vonat. No és vitte szeptemberben a diákot az internátusba, a bejárót pedig naponta hozta.

Fűzérkomlós, végállomás. Természetesen mára a síneket is felszedték az egész vonalon, le is betonozták a pályát, és valaki egy kerékpárutat ötlött a sínpár helyére. Kérdem a helyieket, miként pótolja a buszjárat a vonatot? – Sokat kell várni – hümmögnek – , nincs csatlakozás Újhelyben a vonathoz. No és drága a fuvar, ha nagyobb dolgot szállítanak. De hát van autó sógornak, komának, így elvannak.

Pálháza, az ország legkisebb városa azért valamit megmentett a kisvasútból! Az Ipartelep-Rostalló közötti „mégkisebb vasutat" 1980-ban csak szüneteltetésre ítélték. Az Erdőgazdaság aztán várt egy picit és 1989-ben beindította. Pálháza 1996-ban a várost is hozzácsatolta, így vonat erőlködik most már a városból a varázslatos Kőkapuig. Eddig tartott a pénz – és a mersz? Sátoraljaújhelytól Zemplénagárdig az ötven kilométeres úton jó, ha fél tucat autóval találkozunk.

Ahogy közeledünk az egykori végállomás felé, úgy válik egyre sivárabbá a környezet. Érkezésünkkor szemetel az eső, így a korcsma előtti féltető alá szorul be úgy 15-20 ember. Munkanélküliek, ráérnek, de nagyon. A férfiak komótosan szopogatják az üveg sörüket. Miből élnek? – Kölcsönkérünk egymástól, amit aztán nem adunk meg – vágja ki egy fiatal, bajuszos roma férfi. A többiek helyeslően bólogatnak. A polgármester asszonyt keresem, a lakásán fogad. A faluról kérdezem, meg a vasútról. Az egykori ezerhatszáz lelkes település mára a felére fogyott.

– Ha lenne is vasút, ugyan, hová mennének az emberek? – kérdezi a polgármester asszony. – Régen eljártak páran Szerencsre, a cukorgyárba, most ha mehetnékjük van, hárman-négyen összeállnak, autóba ülnek, úgy mennek Kisvárdára, Cigándra.

A vasúti fordítót azért itt is megtalálom, bár rendesen benőtte a fű, úgy kell megkeresni a gazban. Felirat van rajta, nehezen betűzhető: Élt 1976. december 31.

A fotókra kattintva megnyithatja képgalériánkat.