Karácsonyi tűzpárbaj

Szentestére vége lesz a háborúnak, hazamegyünk! – ilyen kósza hírek terjengtek a szövetséges haderő katonái között, éltetve bennük a reményt. A főtisztek pedig éppen ebben az időben ünnepelték Párizsban Eisenhower (későbbi amerikai elnök) hadsereg-tábornoki kinevezését. Dehogyis gondolták, hogy a fenyőillatú békesség helyett ádáz puskaropogással köszönt rájuk az ünnep!

Mi tagadás, nem sok választása maradt Hitlernek és hadvezetésének, látva a szövetségesek lendületes előretörését: vagy védekezve hátrálnak, vagy kitörnek és fordítanak a helyzeten. Kétségbeesésében a vezér ez utóbbi mellett döntött, és Németország utolsó tartalékait összegyűjtve elhatározta az ardenneki áttörést. Walter Model tábornagy a tüzérséggel és a páncélosokkal együtt 200 ezer katonát állított készenlétbe, és 1944. december 16. hajnalán a német ágyúk gyilkos sortüzével kezdetét vette a csata.

A szövetségeseket meglepte a támadás. Annál is inkább, mert az amerikai hadvezetés itt, a Belgium, Franciaország és Luxemburg területén húzódó, gyéren lakott, dombos, erdős régióban csak újonckiképzést folytatott, illetve megfáradt harcosait pihentette. Nem csoda, hogy katasztrofális helyzet állt elő soraikban, és a német páncélos egységek kezdetben szinte akadálytalanul törtek előre. (Az ütközet döntő két napjáról szól A halál 50 órája című bravúros amerikai film, amelynek egyik legnagyobb alakítását Robert Shaw nyújtotta a német harckocsi magasabbegység parancsnokának szerepében.)

December 23-ának hajnalán azonban fordult a kocka: az ég kitisztult (korábban a sűrű köd miatt a szövetségesek nem vethették be repülőgépeiket), megindultak az amerikai vadászok és szétbombázták a német állásokat. Karácsony első napjára meggyengült az ellenség hadereje; a továbbiakban németeknek egyszerűen nem maradt se eszközük, se katonájuk a támadáshoz. A csata a két oldalon összesen mintegy 35 ezer halálos áldozatot követelt.